Egyetlen [BEFEJEZETT]

T I Z E N H A T O D I K

Sziasztok! :)

Tartozom egy hatalmas bocsánatkéréssel! Tudom, sokkal, de sokkal hamarabb kellett volna jöjjön az új rész, azonban mostanában eléggé kevés a szabadidőm, és mikor lenne, vagy ihletem nincs, vagy kedvem. Viszont minél többet gondolkodom ezen a történeten, annál jobban rájövök, hogy valószínű soha nem fogom elfelejteni. Nagyon közel került a szívemhez, és már most fáj, hogy hamarosan az utolsó részeket kell majd írnom.

Fogadjátok szeretettel a tizenhatodik részt, és remélem, megbocsátotok a sok késésért! :)

A sírás kerülgetett, amint betettem a lábam a nagyszüleim lakásába. A nagyim egyből faggatózni kezdett, hogy milyen volt, hogy telt a kirándulás, azonban az egyetlen dolog, amit akartam, hogy behúzódjak a szobámba, és sírjak. Valamiért ólomsúly nehezedett a mellkasomra, ami sehogy sem akart elmúlni. Mintha az egész testem érezte volna, hogy a kirándulás végével valami másnak is vége lett, amit soha többet nem fogok visszakapni.

Így történt az, hogy az elkövetkezendő hetekben a láthatatlanság egy új fokát igyekeztem megütni, és a tőlem telhető legnagyobb tehetséggel húzódtam meg a háttérben. Nem merészkedtem ki az osztályteremből, suli után szaporán szedtem a lábaim, hogy mihamarabb otthon legyek. Azonban sejtettem, hogy előbb-utóbb úgyis összefutok Milánnal, vagy, ami még rosszabb, életem végéig bánni fogom, hogy gyáva nyúlként menekültem előle.

November közepét írtuk, az első havazás napját. Eszti nem bírt a fenekén ülni, és folyamatosan a nyakamon lógott, hogy menjünk ki, és sétáljunk egyet az udvaron. Beadtam a derekam az unszolásra, és a nyakam köré tekerve a meleg sálamat, amit a szüleimtől kaptam, kimerészkedtem a friss levegőre. Igazából jól fogott, mert ott bent már én is éreztem, hogy lassan megkergülök, ha mihamarabb nem járnak le az órák, és nem mehetek végre haza.

− Tudod, hogy lesz ez a hülye téli bál – kezdte Eszti a bakancsa orrát bámulva, miközben lassú tempóban elsétáltunk egyik kaputól a másikig.

− Igen, a Teadélután miatt szervezik – mondtam a zsebembe rejtve a kezem a hideg elől. A szállingozó hópelyheket figyeltem, amelyek lassan hófehérré változtatták a padokat.

− Áron elhívott – kapta fel a fejét Eszti, mire megtorpantam, és meglepetten pillantottam rá. Végül, amint eljutottak a tudatomig a szavak, egy mosoly kúszott az arcomra.

− De hát ez csodálatos! – ujjongtam, mintha legalább engem hívtak volna el. – És? Mit mondtál? Ugye igennel válaszoltál?

− Nem tudom. Igazából félek ettől. Áron abszolút nem az esetem, mégis, az utóbbi pár napban, a tábor után folyamatosan körülötte forognak a gondolataim – rúgott alrébb egy kavicsot. Lehetett látni az arcán, hogy össze van zavarodva, és tényleg fogalma sincs, mihez kezdjen.

− Eszti, Áron rendes gyerek, és ha körülötte forognak a gondolataid, miért nem akarsz adni neki egy esélyt?

Egy vállvonogatás volt a válasz.

− Mert Milán haverja, te pedig szerelmes vagy Milánba – felelte végül halkan, hogy ha nem figyelek rá, jóformán meg se hallom.

Egy másodpercig némán meredtem a barátnőmre, és nem jött, hogy higyjek a saját fülemnek.

− Nem vagyok szerelmes Milánba! – intettem magabiztosan, ám a mozdulatom végére valamiért nem is voltam már olyan biztos ebben.

Jómagam sem értettem, mit érzek Milán iránt. Egyszer szerelmes voltam belé, máskor menekültem előle, és elhitettem magammal minden este, hogy semmit nem érzek iránta, és hamarosan elfelejtem. Hiába nem láttam őt jóformán két hónapja, a gondolataimat úgyis kitöltötte. És hiányzott. Nagyon. Elviselhetetlenül.