Egyetlen [BEFEJEZETT]

H A T O D I K

Hosszú idő óta az az éjszaka volt az első, hogy sírva aludtam el. Egyetlen szó, ami mindent megváltoztatott, és ami annyi mindent összetört bennem. Egyetlen szó, amitől eldöntöttem, hogy vége, befejeztem. Bármennyire is fáj, abba kell hagynom ezt a hülye plátói szerelmet. Annyi minden történt azóta, és soha semmi nem változtatott a dolgok kimenetelén.

Elsős korom óta bele voltam zúgva Milánba, és hosszú hónapokig ezt úgy tettem, hogy senki sem tudott róla, pontosan azért, mert féltem, hogy mindenki hülyének fog nézni. Aztán végül már annyira felgyűlt minden, hogy elmeséltem az érzéseimet a legjobb barátnőmnek. Akkor úgy éreztem, találtam egy személyt, aki talán megért, és támogat. Tévedtem. Fanni soha nem értett meg, és ennélfogva a támogatása is baráti alapon volt. Visszagondolva minden egyes beszélgetésre, csak az jut eszembe, ahogy én mesélek, Fanni pedig megadóan bólint, unja az egészet. Én pedig annyira vak voltam, hogy ebből semmit nem vettem észre.

Nagyon-nagyon rég abba kellett volna hagyjam, annak ellenére, hogy elkerülte a figyelmem, hogy Milánnak barátnője van. És ez nem fog változtatni a tényen, hogy megcsalta őt velem, amikor megcsókolt, még akkor sem, ha több nem történt. Egy erkölcsi fertő vagyok, aki képtelen megálljt parancsolni a semmi kis emberi érzéseinek.

Torna óránk volt. Gyorsan belebújtam a tornacipőmbe, mielőtt a tanárnőnek eszébe jutna kiküldeni a későket, majd futólépésben tértem a teremhez vezető folyosóra. Túlságosan nagy volt a zaj odabent, ami kétségen kívül szokatlan. Torjai tanárnő utálta a zajt. Mindig mindenki kussban kellett üljön. A tornaórák is katonai szinten zajlottak, olyan gyakorlatokkal, hogy rendszeresen fájt tőlük minden izmom.

− Mi a helyzet? – léptem oda Esztihez, aki a szokásos nyújtógyakorlatait végezte mesébe illő kecsességgel. Néha elcsodálkoztam azon, hogyan lehet mindenben ennyire tökéletes. Az osztályelsők között van, játszik a suli lány kosárcsapatában, hosszú ideig balettre járt az egyik híres itteni balettiskolába. Elmondása szerint az anyukája azt szerette volna, ha a lányából balett-táncos lesz. Mindketten feladták ezt az álmot, mivel Eszti, ha meg is van a maga nőies oldala, mellette utálja a nőies dolgokat. Mármint a viselkedéséből sokszor ez jön le.

− A tanárnő irodájában vannak a végzősök. Valószínű velük fogunk tornázni – bökött állával az említett helyiség felé, mire észrevettem, hogy pár 12 G-s ott álldogál az ajtóban, és beszélget.

− Értem – mondtam, és lófarokba kötöttem a hajamat.

Kisvártatva a síp megszokott éle hasított végig a levegőn. Tornasorba álltunk a fal mellett, és a tanárnőre összpontosítottunk.

− Jó napot kívánok! A mai nap, bizonyos okok miatt, két osztályt sóztak a fejemre, megspékelve némi irodai munkával. Emiatt szabad program lesz. Kimenni tilos! Melegítsetek be, utána játszatok valamit! Na, oszolj! – fújt bele ismét a sípjába, és morgolódva otthagyott minket.

− Király! – kiáltottak fel a fiúk, és máris előkapták a kosárlabdát. A szemem sarkából észrevettem, ahogy a végzősőkből páran a hátsó ajtón távoznak. Mindannyian tudtunk, hogy a tanárnő nem fogja ismét megnézni a jelenlévőket, ezért nagyon égett a talpam nekem is elhúzni onnan, de lévén, hogy mindig jókislány voltam, aki nem csal, maradtam.

Tekintetemmel egyetlen személy után kutattam, akiről szintén tudtam, hogy G-s. Milán. Viszont a haverján, Petin kívül senki ismerőst nem láttam. Sóhajtva fordultam az összegyűlt röplabdás lányokhoz.

− Te is játszol? – kérdezte Kinga mosolyogva.

− Naná! Melyik csapatba álljak?

Elég hosszú ideje folyt a meccs. A mi csapatunk állt nyerésre, mivel szerencsékre beállt hozzánk az egyik magas srác, aki ráadásul két évig röplabdázott, így gyerekjáték volt a magasabb ütéseket nem elvéteni. Az egyik kezdésnél viszont valaki ismerős lépett ki a tanárnő irodájából, és kezdett el kosárra dobálni. Annyira elvonta a figyelmem, hogy a szerva egyenesen fejen talált.