Egyetlen [BEFEJEZETT]

T I Z E N K E T T E D I K

− Most mondja meg, mit csináljak magával? – kérdezte bosszúsan a tizenkettedikesek osztályfőnöke, Szőcs tanárnő. Lehajtott fejjel, szomorúan, a sírás határán egyensúlyozva álltam előtte. Irtózatosan szégyelltem magam, és semmit nem akartam jobban, mint elbújni most a világ elől.

Milánék viszonylag hamar megtaláltak, és a megkönnyebbüléstől kishíjján Milán karjaiba ugrottam. Az utolsó percben kapcsoltam, hogy ez mégsem lenne helyes, és inkább elégedjek meg, hogy nem hagytak meghalni az erdőben. Milán természetesen lehordott a fekete földig, és a fejemhez vágta, hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen, holott minden az ő hibája. Ha nem férkőzik be a gondolataimba, most nem tartanék itt. Ezután következett a tanárnő, aki legszívesebben hazapakolt volna az első bússzal.

− Sajnálom! Senkinek nem akartam problémát okozni – mondtam halkan.

A tanárnő sóhajtott egy hatalmasat, majd utamra bocsátott azzal az ürüggyel, hogy később még beszélünk. Az én osztályfőnököm bezzeg normálisan le tudta reagálni ezt az egész szituációt, és inkább arról érdeklődött, hogy nem sérültem-e meg, nem mint egyesek, akik bolhából elefántot csinálnak.

Oké, persze, tudom én, hogy kicsit kihúztam a gyufát mindenkinél, és egy ideje egyik bajból a másikba sétálok, viszont ettől függetlenül ember vagyok, és az emberek vétenek hibákat, nem?

Szótlanul ballagtam a faházunk felé, és mivel nem mi nyertünk, ezért a közös fürdővel is számolnom kellett. A faházból már távolról hallani lehetett a dübörgő zene ritmusát, a kiabáló, nevetgélő diákokat. Nekem mégsem volt most kedvem ehhez. Az egyedüli dolog, amit akartam, hogy lezuhanyozzak, és lefeküdjek. Tudtam, hogy nem való nekem egy ilyen kirándulás!

A faház előtt megtorpantam, és kellett vegyek egy mély levegőt, mielőtt tovább megyek. Mindenki előtt szégyelltem magam, és sejtettem, hogy amint beteszem a lábam, minden szempár rám fog szegeződni, és egyesek ítélkezve, mások sajnálkozva fognak rám tekinteni. Utáltam, ha valaki sajnált!

− Bia! – rontott ki az ajtón hirtelen Eszti. A nyakamba ugrott, és olyan erősen szorított magához, hogy minden levegő kiszorult a tüdőmből. – Annyira aggódtunk érted! – húzódott el. Homályos tekintete, akadozó nyelve arról árulkodott, hogy jó pár felest lehajtott már.

− Minden oké! – biztosítottam egy mosollyal. – Van szabad fürdő?

− Itt nincs, de a fiúknál biztosan találsz! Mindenki ide csődült. Itt folyik a legnagyobb buli! – visított a fülembe, és lehúzta a kezében tartott pohár tartalmát. Csoda, hogy öleléskor nem ömlött rám az egész lötty.

− Megyek, lezuhanyzom, oké? – ragadtam meg a vállát, hogy egyenesbe hozzam, nehogy arccal a földre essen.

Nem szólt semmit, hanem felnevetett, majd futólépésben távozott. Átverekedtem magam a táncoló diáktársaimon, és abba a szobába igyekeztem, amelyikbe Eszti vezetett még mikor visszaértünk. Amint megtaláltam a bőröndőmet, kivettem belőle a szükséges holmikat, és átsiettem a fiúk faházához, ahol csend és sötétség honolt.

Fellélegezve nyitottam ki az ajtót, és kerestem meg a legtisztább fürdőt. Kínlódtam egy sort a fürdőszobai zárral, ami szószerint lógott az ajtóról, majd beletörődve, hogy nem ma éjszaka fogom megjavítani, egész egyszerűen becsuktam, és reménykedtem abban, hogy abban a tíz percben, ameddig végzek, senkinek nem jut eszébe visszacammogni.

Hagytam, hogy a forró víz eláztasson, és lemossa rólam a koszt és az aggodalmat. Segített ellazulni, és kicsit fellélegezni, hogy biztonságban vagyok, nem érhet baj. Megtaláltak, visszahoztak. Mégis, egy adott pontban a két tenyerembe fektettem a kezem, és sírni kezdtem. Teljesen elveszettnek éreztem magam, aki ismét nem találja a helyét, és egyik rosszból a másikba sétál. Egy személy, aki sehova nem tud beilleszkedni, aki mindig csak a bajt okozza. Nem értettem, hogy lehetek ilyen balszerencsés, és miért mindig velem történnek ilyenek.