Egyetlen [BEFEJEZETT]

T I Z E N Ö T Ö D I K

− Azt a kurva! – villant a szemembe a vaku, miután valaki meglepetten ki nem ejtette a száját ezeket a gyanakvásra okot adó szavakat. Azonnal kipattantak a szemeim, és megtalálták az ágyam mellett Esztit, aki szinte tátott szájjal bámult rám.

− Mi a... ? – kérdeztem volna, azonban a hátamnál mocorgást észleltem. Ekkor történt az, hogy valaki megkísérelt bejönni a szobába, mire Eszti tenyerét az ajtóra tapasztva állította meg az illetőt.

Lassan, irtó lassan megfordítottam a fejem, csakhogy később mindent megbánjak, és legszívesebben elbújjak a világ elől egy nagyon hosszú ideig. Mondjuk életem végéig.

− Szóval ezért tűntél el? – szegezte nekem a kérdést Eszti, hol rám, hol Milánra pillantva. – És én még azt hittem, hogy mindennek vége! – sóhajtott drámaian.

− Mindennek vége! – jelentettem ki dühösen, és a hajamba túrtam. Valahogy el kell rendeznem ezt. Nem lehet, hogy ugyanazt a hibát kétszer kövessem el. – Mit keresel itt? – néztem Milánra, aki erre fáradtan elmosolyodott. Nem voltam részeg a tegnap, hogy ne emlékezzek, búcsút mondtunk egymásnak. Jobban mondva Milán vetett véget mindennek, és ennek így is kellett volna maradnia. De mégis mi történt az éjszaka közepén, ami miatt mindketten ugyanabban az ágyban kötöttünk ki?

Milán vállat vont, és kimászott mellettem. Minden ruhája rajta volt, ami egy kis megnyugvással töltött el. Legalább nem csináltunk hülyeséget.

− Csak szólok, hogy az összes tanár és diák kint van. Biztos ugyanabból a szobából akartok kimenni? – szólt közbe Eszti Milánra pillantva, aki egy sóhaj kíséretében félrelökte az útból a lányt, és simán kisétált.

Arcomat a tenyerembe temetve kishíjján sírni kezdtem. Miért kerülök mindig bajba, ráadásul mindig ezzel az idiótával, aki azt sem érdemli meg, hogy ránézzek? Túl sokszor bántott meg az elmúlt napokban, mégis mindig egy légtérben kötünk ki. Ez fölöttébb idegesítő! Nem mellesleg, nem felejtettem el azt sem, hogy tegnap este ő volt az, aki a lehető legdepisebb módon intett nekem búcsút, majd se szó, se beszéd eltűnt. Csak tudnám, mit csináltam azután.

− Mi történt tegnap? Vagyis az éjjel? – néztem a barátnőmre némi segítségre várva. Eszti egy gyötrelmes pillantás kíséretében leült mellém, és egy darabig csak figyelt.

− Fogalmam sincs, mit mondott neked Milán miután eltűntél mellőlem, azonban valamikor hajnali egy és kettő között sírva álltál meg előttem. Egy boros palackot szorongattál a kezedben, és azt mondtad, hogy utálsz mindenkit, főképp Milánt, majd ismét köddé váltál. Azt hittem, kimentél friss levegőt szívni, viszont nem sokra rá észrevettem Milánt, ahogy besettenkedik a szobánkba, és bezárja az ajtót.

− Tessék? – kerekedtek ki a szemeim, hogy majdnem kiestek a helyükről. Ez nem lehet igaz!

− Utána akartam menni, mert azt hittem, ő is részeg, és simán eltévesztette a szobát, viszont az ajtónál megállított Áron, és kiráncigált onnan. A többire pedig ma reggel jöttem rá – fejezte be, és megsimogatta a vállam. – Nem tudom, mi történt, de ahogy Milánt ismerem, tuti egy ujjal sem ért hozzád, csupán lehet látott részegen, és jobbnak látta, ha ő lép közbe, mielőtt más teszi meg.

Hajnali egy és kettő között

A széken ülve nézett a csillagokra, amelyek kicsit haloványnak tűntek a fények játéka miatt. Kintről zene szűrődött be, bentről a csend valamelyest tompította a zajokat, és elrejtette a lányt a világ elől. Egyedül akart lenni. Nem látni senkit, nem beszélni senkivel. Milán megbántotta őt, és sejtette, hogy habár amúgy sem fogja bevallani magának, ez a leghelyesebb dolog mindkettejük számára. Milánnak barátnője van, aki minden valószínűséggel szereti őt. Nem tehet tönkre egy kapcsolatot némi gyengeség miatt. Biztosan ez az érzés is elmúlik majd idővel, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba, amikor még azt sem tudta, milyen mikor egy lánynak tetszik egy fiú.