Egyetlen [BEFEJEZETT]

N Y O L C A D I K

− Szóval, voltál pénteken Szabi bulijában? – kérdezte hétfő délután Milán, miután csak ketten maradtunk felmosni a termet. Már kezdtem megszokni, hogy egyikünk sem beszél, és azt az időt gondolkodásra fordítottam. Ám most Milán picit csavart a meneten, és egyből kirepített a gondolatmenetemből.

− Miből gondolod? – egyenesedtem fel, megtámaszkodva a bot tetején.

− Kíváncsiságból – vont vállat rezzenéstelen arccal, és folytatta a padló sikálását. – Azért kíváncsi lennék, mennyi időt töltesz másokkal is, nem csak saját magaddal – sétált közelebb hirtelen, élesen szívva be a levegőt. A váratlan kirohanástól elfelejtettem levegőt venni, és nem jutott el egyből a tudatomig, mit is mondott pontosan.

− Te most mire célzol? – vontam fel bosszúsan a szemöldököm. Ha jól sejtettem, kábé arra tett megjegyzést, hogy önző vagyok.

− Összevesztél Fannival, nagy ügy! Ez viszont nem jelenti azt, hogy nincsenek mások, akikkel barátkozhatnál.

− Be vagy lőve? – próbáltam figyelmen kívül hagyni bármit is mond, de nem fejezte be, és csak folytatta, és folytatta.

− Ott van például Eszti. Tökéletesen passzoltok. Ő vad, ugyanakkor bármikor kiállna a barátaiért. És hűséges, ami Fanniról nem volt elmondható, lásd be te is. Az első adandó alkalommal sutba vágta a barátságotokat, ahelyett, hogy megbeszéltétek volna a dolgokat. Vagy ott van Roli. Fiúkkal miért nem barátkozol?

− Hagyd abba! – szűrtem ki halkan a fogaim között, hátha észreveszi, hogy semmi szükségem a tanácsaira, tökéletesen megvagyok nélkülük is. Azonban hiába fájt annyira minden egyes szava, tudtam, hogy az igazat mondja kertelés nélkül. És ez darabokra szaggatta a szívem.

− A fiúk néha jobb társaságot nyújtanak, mint a lányok. Nem pletykálnak, türelmesen végighallgatnak, és nem ártják bele magukat fölösleges drámákba.

− Te most pontosan ezt teszed! Vagy talán elfelejtetted, hogy a te lábad között is lóg valami? – vágtam oda, és dühösen a vederhez caplattam kiöblíteni a rongyot. Olyan mérges voltam, hogy egy csomó víz landolt a padlón és a tornacsukámon. Király! – Nem kértem elemzés, Einstein! – néztem egyetlen másodpercre a szemébe, majd tovább sikáltam a már amúgy is tiszta fát.

− Csak segíteni próbálok.

− Senkinek sem kell a segítsége. Főleg a tiéd nem! – horkantottam.

− Miért nem vagy hajlandó elfogadni a tényt, hogy nem minden jó úgy, ahogy jelenleg van?

− Mert ez nem igaz! Minden jó úgy, ahogy jelenleg van, s lesz jobb is, ha nem ártod bele magad a dolgaimba. Abszolút semmi közöd ahhoz, hogy mit érzek, vagy teszek. Nem tartozik rád, érted? – dobtam a földre a botot, ami hangosat koppant. – Nem kértem a segítségedből, és azt sem kértem, hogy elemezz. Az egyetlen dolog, amire irtó nagy szükségem volt az a tőled való távolmaradás. De te miért is működnél együtt? Jobb szívni a véremet, nemde?

− Azért táplálsz plátói szerelmet irántam, mert kibaszottul magányos vagy! – nevetett fel epésen.

Mielőtt kétszer meggondolnám, a kezem előrelendült. Behunytam a szemem, mert bár megérdemelt volna egy hatalmas pofont, megbántam a hirtelen döntésem. Könnyűszerrel elkapta a csuklóm, és rántva egyet rajta, közelebb húzott magához. A könnyek marták a torkom, és a látásomat is elködösítették. Nem adhattam meg senkinek sem azt az örömet, hogy sírni lássanak, végképp nem Milánnak. Az felért volna a teljes bukással. Én pedig tuti nem fogok elbukni előtte. Erős vagyok, aki mindent kibír. Nem gyengülhetek el, nem engedhetem, hogy lássa a gyengepontomat.