Egyetlen [BEFEJEZETT]

Ö T Ö D I K

− Ha szeretnél egy jó tanácsot, ezt megfogadod – szólalt meg Eszti félálomban. A lányokat útközben kitettük a saját lakásaiknál, mi pedig Esztiékhez mentünk, holott jobb lett volna ilyen állapotban a saját ágyamban, a saját környezetemben álomra hajtani a fejem.

Kíváncsian fordultam felé. A takaró az álláig volt húzva, világosbarna haja szétterült a párnán, bal szeme alatt ott húzódott egy fekete csík, amit valószínű sminklemosás közben nem vett észre.

− Mi az? – kérdeztem rekedten. Csak most hallatszódott meg a hangomon a sok kiabálás és pia egyvelege.

− Hagyd Milánt! Nem rossz ember, de nem is hozzádvaló – mondta, majd a másik oldalára fordult, és már aludt is.

− Nagyon remélem, kisasszony, hogy nem egy fiút hoztál fel megint! – hasított a levegőbe egy kiáltás, mire azonnal kipattantak a szemeim. A nap sugarai teljes erővel világították meg a szobát. Az első percekben azt sem tudtam, hol vagyok. A barátságos, mégis idegen környezet kibillentett a normális agyi funkciómból, és muszáj volt felüljek, csakhogy megbizonyosodjak, nem álmodom.

Tekintetem végül a mellettem ébredező Esztire vetült. Végre rájöttem, mi történt tegnap, és miért vagyok itt. Arra viszont nem kaptam magyarázatot, hogy honnan jönnek az ideges hangok, egyáltalán betört-e valaki a lakásba.

− Schmidt Eszter! Azonnal gyere ki! – rontott be a szobába egy nagyjából apukámmal egyidős férfi. Öltönyt viselt szombat nevében, amin meg is lepődtem rendesen. Esztivel egyszerre ugrottunk egyet az ijedtségtől.

− Hjaj! Mi van már? – kérdezte ingerülten a lány, a fejét vakarva.

− Mi az a kupleráj a konyhában? Ugye nem csaptál megint házibulit? – tette csípőre a kezét az ismeretlen az ajtóban. Arca vörös volt a dühtől, homlokán egy ér rajzolódott ki.

− Nem, nyugi! Megígértem, hogy nem csinálok több házibulit, apa! – dobta le magáról a takarót Eszti, és farkasszemet nézett az apukájával. – Csak három barátnőm jött át, akik közül kettő éjfélkor hazament.

Mintha csak ekkor tudatosult volna bennük, hogy én is ott vagyok. Eszti apukája felém kapta a fejét, én pedig zavaromban megvakartam a tarkóm.

− Szedjétek össze magatokat! Hoztam reggelit! – mondta végül egy fokkal nyugodtabban, és becsukta maga után az ajtót.

− Bocsi az előbbiért! – mondta Eszti, miközben mindketten igyekeztünk a lehető leghamarabb elkészülni. Láttam rajta, hogy feszélyezik a történtek, ezért megnyugtatóan elmosolyodtam.

− Semmi gond! Köszi a szoknyát – nyújtottam vissza neki az említett ruhadarabot, majd a fürdőbe masíroztam megmosni az arcom és fogam.

Hétfő reggel úgy tértem be a suliba, hogy nem tudtam, mire számítsak. Nem tudtam, jelent-e bárkinek bármit a péntek esti buli, egyáltalán emlékszik-e még bárki, mit csináltunk akkor. Végül Roli viselkedése mindent elárult. Úgy tett, mintha meg sem történt volna, vagy legalábbis mintha ez egy mindennapi esemény lenne, csakúgy mint az evés vagy ivás. Pontosan emiatt én sem foglalkoztam vele különösebben, és hagytam, hogy minden menjen a megszokott kerékvágásban.

Ez tökéletesen bevált egészen addig, ameddig az egyik szünetben nem keresztezte az utamat Fanni. Egy forrócsokival egyensúlyzott a büféből kifelé. Csakis onnan tudom, hogy forrócsoki volt nem kávé, mert Fanni soha nem iszik kávét. Már az illatától is rosszul van.

− Beszélnünk kell! – álltam el az útját, s habár fejben tökre magabiztosnak szántam ezt a lépést, a valóságban megremegett picit a talaj alattam. Egyrészt, fogalmam sem volt, hogyan sül el ez a beszélgetés, másrészt abszolút nem tartoztam azon személyek közé, akik csak így letámadjanak valakit azzal az ürüggyel, hogy beszélni szeretnének vele.