Egyetlen [BEFEJEZETT]

T I Z E N N Y O L C A D I K

Öt perc. Pontosan öt percembe tellett összeszedni magam, és felemelt fővél kisétálni a suli tornatermének koszos mosdójából. Épphogy kitettem a lábam, egyből Eszti senkiével sem összetéveszthető hangjára lettem figyelmes.

− Egy seggfej vagy, Zalai! – üvöltötte a fiú képébe, aki tök nyugodtan állt előtte, és a telefonjára szegezte a tekintetét. – Elhiszem, hogy barátnőd van, de baszki, ennyire azért senkinek ne tiporj a lelkébe! – bökött ekkor a mellkasára, hogy rá figyeljen.

− Nem az én hibám, hogy Bianka szerelmes lett belém – vonta meg hanyagul a vállát, végre a zsebébe csúsztatva a készüléket. Én behúzódtam az ajtó mögé, és onnan kémleltem az eseményeket. Nem tudom, miért tettem, és miért nem sétáltam inkább ki. A magyarázat talán az lenne, hogy mert túlságosan kíváncsi típus vagyok, főleg, ha rólam van szó.

− De az már igen, hogy fokoztad a problémát. Hagynod kellett volna, nem összezavarni őt!

− Ha már így ellenem fordultál, esetleg azt is elmondhatnád végre, hogy mi közöd neked ehhez? – emelkedett most Milán hangja. Rajtuk kívül senki sem tartózkodott a szűk folyosón, mégis félő volt, hogy bárki meghallhatja a beszélgetést, elvégre egy nyitott ajtó választotta el őket a teremben lévő diákoktól.

− Mert Bianka a barátnőm, és egy igen hosszú ideje figyelem, ahogy játszol vele! Eddig nem szóltam semmit, viszont most rendesen felbőszítettél! Ha a helyében lettem volna, tuti nem úszod meg egy pofon nélkül – bökött még egyszer utoljára a fiú mellkasára, majd sarkon fordult, és visszasietett a helyére.

Milán sóhajtva nekidőlt a falnak, kisvártatva pedig, ahelyett, hogy visszasétált volna, hogy folytassuk a beszélgetést, lelépett. Gyorsan behúzódtam, nehogy észrevegyen, azonban akkor sem dugtam ki onnan az orrom, amikor jó messze járhatott már. A könnyek újra ellepték a szemem, ha eddig nem is, most már biztosra vehettem, hogy Milán az égvilágon semmit nem érez irántam.

Mivel a végzős párom, akivel beszélgetnem kellett volna, magamra hagyott, én sem siettem vissza. Helyette felballagtam az osztályterembe, hogy összepakoljam a cuccaimat, és hazamenjek. A csend a folyosókon túlságosan nagy volt, lévén, hogy a tanulók vagy órán voltak, vagy a teadélutánon töltötték az idejüket, vagy hazamentek. Lehajtott fejjel ballagtam végig, és reménykedtem, hogy senkivel nem futok össze. Nem volt erőm jópofizni. Csak egyedül szerettem volna lenni.

Beléptem az osztályterembe, és becsuktam magam mögött az ajtót.

− Nem itt kellene lenned – szólalt meg valaki, pontosabban Milán. Egyből a hang iránya felé fordítottam a fejem. Milán az első pad tetején csücsült fél fenékkel, és engem tanulmányozott azzal az átható tekintetével.

− Hát, neked sem, képzeld! – vágtam vissza unottan, és elsétáltam mellette a saját padomhoz.

Elkezdtem betenni a dolgaimat a táskámba. Először füzet, majd tolltartó, esernyő, és a tornafelszerelésem, ami már egy hete lapult a terem egyik szekrényében. Mindeközben Milán nem tudott csendben maradni, és folytatta a kínzásomat.

− Folytassuk itt a Teadélutánt – javasolta, azonban hangja közönyös maradt.

− Se neked, se nekem nincs ehhez kedvem, szóval passz – feleltem, fel se pillantva a pakolászásból.

− Jobb dolgod amúgy sincs – vonta meg a vállát, és úgy helyezkedett, hogy minden figyelme rám irányuljon. – A végzős év az eddig legjobb és legrosszabb egyszerre – kezdte a magyarázást, egy pillanatra sem véve le a tekintetét rólam. Ránéztem, mert kíváncsi lettem, hova akar ezzel kilyukadni. – A legjobb, mert megismertem valakit. – Vártam, hogy folytassa, de nem tette.