Egyetlen [BEFEJEZETT]

T I Z E N H A R M A D I K

− Mi a jó büdös franc ez? – visított Eszti, mire olyan gyorsan pördültem meg a tengelyem körül, hogy levertem az asztalról valakinek a nesszeszerét. Gyorsan visszatettem, mielőtt észrevennék.

Odasiettem a barátnőmhöz, aki a magasba emelte az egyik csupa tintás hófehér pólóját. Arca egyből a vörös különböző árnyalataiban kezdett el pompázni.

− Megölöm! – gyűrte össze idegesen az anyagot, és kivágtatott a szobából. Utána vetettem magam, bár fogalmam sem volt, kivel áll most épp hadilábon.

− Mi a baj? Ki csinálta ezt? – kérdeztem, igyekezve tartani vele a lépést.

Átvágott az udvaron, egyenesen a fiúk faháza felé tartva. Pár lány az erkélyen cigizett és vizet szürcsölt. Józanodtak.

Leblokkoltam. Nem tudtam, mit kellene tegyek, viszont sejtettem, hogy ebből megint semmi jó nem fog származni.

− Várj, Eszter, kérlek! Biztosan kifolyt a szőlőleved, vagy szétnyomtál véletlenül egy tollat a táskádban – próbáltam elé kerülni, de könnyűszerrel lökött alrébb, vagy került ki.

− Áron most meg fog halni! – szűrte ki a fogai között, és feltrappolt a lépcsőn.

Arcomat a tenyerembe temettem, ahogy Eszti sorjában minden szobába benyitott, figyelmen kívül hagyva a fenyegetéseket, amikkel illették. A zajra többen megálltak a folyosón, és minket kémleltek, én meg azt sem tudtam, bújjak el, vagy inkább segítsek a barátnőmön. Mondjuk Eszti nem szorult segítségre. Simán megvédte magát bármilyen helyzetben. Az egyetlen személy, aki segítségre szorult az pontosan én voltam abban a pillanatban, amelyikben tekintetem összetalálkozott a Milánéval. Ekkor hallottuk a hatalmas csattanást is, és egyszerre vetettük magunkat az utolsó szobába.

Áron az ágyon ült, arcának egyik fele olyan pirossá változott, hogy akaratlanul is a szám elé kaptam a kezem.

− Mi a? – suttogtam, de többre nem tellett. Ledermedve álltam az ajtóban, és vártam a következő lépést.

− Teljesen elment a maradék eszed? – üvöltötte Eszti. – Komolyan? – lengette meg Áron előtt a pólót. A hangja megremegett. Valószínű ez volt az utolsó csepp a pohárban.

− Nem én voltam – mondtam egyszerűen a fiú, végig Eszti szemébe nézve.

− Ne hazudj nekem! Veled kötöttem azt a hülye fogadást, de arról nem volt szó, hogy tönkreteszed a dolgaim! – vágta a fiúhoz a pólót, akiben szintén kezdett felmenni a pumpa. Biztosan az sem segített rajtuk, hogy kábé mindenki őket figyelte. Oda akartam menni Esztihez, hogy elhúzzam onnan, ne csináljon jelenetet, azonban Milán megállított, és kirángatott, becsukva utánunk az ajtót.

− Menjetek dolgotokra! – vetette oda a barátainak, majd zsebre dugott kézzel kisétált.

Egy darabig figyeltem a csukott ajtót, míg végül Milán után mentem. Tudtam, hogy Esztiéknek van egy lerendezetlen ügyük, amit minden bizonnyal nem az osztálytársaik előtt akarnak megbeszélni, ugyanakkor nekem is akadt egy ügyem Milánnal, amit minél hamarabb tisztázni óhajtottam.

Mellé álltam a korláthoz, és mindketten az előttünk elterülő, az ősz színeiben pompázó fákban gyönyörködtünk. A hegy körülölelte a kis telket, mintha óvna a külvilágtól. Hirtelen úgy éreztem, bármit mondok most el, a hegy megőrzi a kis titkomat, vele biztonságban lesz.

Fogalmam sem volt, melyik megközelítés lenne a leghelyesebb egy ilyen helyzetben. Egyáltalán normális-e az, ha felhozom a tegnap éjszakai csókot, viszont semmiképp nem akartam hülyén meghalni. Éreztem, hogy valami történt, és valami van, csak épp nem tudtam hangot adni a fejemben kavargó gondolatoknak.