Egyetlen [BEFEJEZETT]

N E G Y E D I K

Eszter nem lakott messze tőlünk, ezért az első busszal simán odataláltam. Felcsengettem, és a hátizsákommal a vállamon felballagtam a harmadikra. Kinyitva az ajtót, egyből a nyakamba ugrott. Látszott rajta, hogy van már benne némi alkohol, viszont jól állt neki ez az önfeledt hangulat. Míg levetettem a cipőmet, meghallottam, hogy mások is vannak ott rajtam kívül. Valószínű Eszti barátai. Szülők sehol. Ha ezt Nagyi megtudná, fejemet venné. De amit Nagyi nem tud, az nem is fáj neki.

− Mit szeretnél inni? Van itt Strongbow, sima sör, tequila. Szóval? – állt meg a konyhapult előtt, ahol különbnél különb piák sorakoztak. Kisvártatva az egyik lány is beszaladt hozzánk, és egy ezerwattos mosoly kíséretében üdvözölt.

− Hellóka! Csenge vagyok! – nyomott egy puszit az arcomra, majd felkapta az első kupica italt, és egy mozdulatból lehajtotta.

− Strongbow jó lesz, köszi – eresztettem meg egy mosolyt. Hű, szoknom kell ezt a hangulatot.

Az üveggel a kezemben követtem Esztiéket a szobába. Három lány ült a kanapén, mindhárman rövid ruciban feszítettek, tökéletes sminkben, gyönyörű hajjal és testtel. Egyből kisebbségi komplexusom támadt. Köszöntem, ezt követően megkérdeztem Esztit, ha átöltözhetek-e valahol, lévén, hogy egy farmerben és fehér pólóban jöttem el otthonról. Megmutatta, merre találom a fürdőt, majd magamra hagyott.

Bevallom, amikor bepakoltam a ruháimat a táskámba, nem igazán törődtem azzal, hogy csinosabb darabokat válogassak össze. Úgy gondoltam egy fekete farmer és egy csipke blúz tökéletesen megteszi. Azonban látva a lányokat a másik szobában, elment a bátorságom. Nem igazán értem fel hozzájuk semmilyen szinten. Ők szépek voltak és csinosak, én meg elvesztem a sok összevisszaságban.

Végezve az öltözködéssel, visszamentem a csajokhoz. Eljutottak addig a pontig, hogy táncolni kezdtek a szoba közepén egy számomra ismeretlen számra. Kezdett tetszeni a hangulat, ezért felhajtottam az utolsó korty Strongbow-mat is, és egy darabig a kanapéról figyeltem őket mosolyogva.

− Te tényleg ebbe fogsz jönni? – állt meg hirtelen Eszti előttem.

− Igen – feleltem bátortalanul, végignézve magamon.

− Azt hittem, változott picit a stílusod, miután kivetetted a hálód Milánra. Na, gyere! – ragadta meg a csuklóm, és szekrénye elé vonszolt.

− Várj! Ezt hol hallottad? – képedtem el a mondat hallatán, és annak ellenére, hogy ő lázasan keresgélt a ruhái között, engem túlságosan is lekötött, mi a fenéről hadovál itt össze.

− Fanni mondta. Ez tökéletes lesz! – tartott elém egy bőrszoknyát, ami alig érhetett a combom közepéig.

− Fanni? – kaptam el a szoknyát, amit nemes egyszerűséggel a kezembe ejtett vállfástól együtt.

− Vedd fel! Passzol a csipkéhez – kacsintott rám, majd visszatáncikált a barátaihoz.

Bár elmondhatatlan dühvel töltött el a tudat, hogy Fanninak eljárt a szája, eldöntöttem, hogy a ma estémet semmi sem fogja tönkretenni. Ezért is mentem bele abba, hogy felvegyem a bőrszoknyát.

A tükör előtt vettem szemügyre magam még egyszer utoljára, mielőtt éjfélt ütött volna az óra. Kicsit elhúzódott az idő az indulással, de nem igazán bántam. A lányokkal olyan jól összebarátkoztunk, hogy hirtelen el is felejtettem, milyen rossz hatással van rám, ha becsiccsentek. Így megálljt nem parancsolva hajtottam le a feleseket, amiket felém nyújtottak. Úgy éreztem, ahogy egyre jobban szétárad az alkohol a testemben, úgy kezdek én is felengedni, és elfelejteni a problémáimat. Vagyis nem elfelejteni, hanem csupán nem olyan szigorúan tekinteni rájuk. Utáltam, hogy mindent olyan komolyan veszek, és emiatt szinte semmit nem élvezek. S bár józanul is tudatában voltak ennek, nem bírtam megállni a maximalizmus miatt.