Egyetlen [BEFEJEZETT]

H E T E D I K

A körmömet piszkáltam, miközben arra vártunk, hogy Ráczkövi igazgatónő betessékeljen minket, és elmondja a végítéletet. Minden Milán hibája, én pedig helyette is szívok, mert történetesen én ütöttem ki a vitrin ablakát. Amióta ott várakoztunk, egyikünk sem szólt egy szót sem, és ezen a kínos csenden az sem segített, hogy az összes diák az osztályteremben volt, lévén, hogy a szünetig volt még legalább húsz perc.

Azon tűnödtem, hogyan fogom elmondani a szüleimnek, ha netalán felfüggesztenek, vagy eltanácsolnak a sulitól. Egyáltalán tehetnek-e ilyet, miután ez az első balhém? Bíztam a legjobbakban. Bíztam abban, hogy sem felfüggeszteni, sem eltanácsolni nem fognak, és gondolatban már azokat az esetleges válaszokat is lejátszottam, amelyek kisegíthetnek ebből a kínos helyzetből.

Milán bezzeg olyan nyugodtan ült mellettem, mintha minden egyes nap feljárna ide. Persze, neki milyen hibája van azon kívül, hogy engedély nélkül ment be a tanárnő irodájába? Semmi!

− Te tényleg a barátnőm miatt haragszol rám? – törte meg a csendet végül, mire a meglepődöttségtől  akaratlanul is visszatartottam a levegőt.

− Nem haragszom rád – feleltem némi gondolkodás után. – Nem haragudhatok rád azért, mert barátnőd van, te jó ég! Ő jóval előttem volt ott neked, én csak azon a nyári estén tűntem fel a színen. Csupán azt akarom, hogy felejtsük el egymást. Te elballagsz, én maradok. Soha többet nem fogunk találkozni. Semmi sem köt össze minket.

− Fáradjatok be! – nyílt ki az iroda ajtaja, pontosan mikor Milán mondani készült valamit.

Besétáltunk az eléggé kicsi helyiségbe, és helyetfoglaltunk az igazgatónővel szemben. Nem tűnt idegesnek vagy dühösnek, de a tornatanárnőben annál inkább forrt a víz. Ráczkövi igazgatónő az asztalra könyökölt, és egyszer rám, egyszer Milánra nézett.

− A ti szemszögetekből is hallani szeretném a történteket! – mondta egy halvány mosoly kíséretében.

− Na, de igazgatónő! Ezt már megbeszéltük! – szólt közbe a tornatanárnő ingerülten.

− Kérdeztem, Torjai tanárnő? – fordult félig felé az igazgatónő, majd válaszra sem méltatva tovább fürkészte az arcunkat.

− Az én hibám volt – sütöttem le a tekintetem. Minden figyelmemet az ujjaimra összpontosítottam. – A labda begurult az irodába, én pedig nem voltam elég figyelmes, és kicsúszott a kezemből, egyenesen az ablaknak. Sajnálom!

− És te, Milán? Mit kerestél ott vele? – fordult most Milánhoz. Hangja olyan nyugodtan hatott, mintha csak anyukámmal beszélnék.

Milán egy hatalmasat sóhajtott, és csak azután szólalt meg.

− Én vittem be őt oda, nem a labda gurult be.

Felé kaptam a fejem, és kikerekedett szemekkel meredtem rá. Ez megbolondult!

− Miért vitted be őt oda?

− Meg szerettem volna mutatni neki az első trófeát, amit a kosárlabda csapat nyert. Nem voltunk elég figyelmesek, és a többit már ön is tudja – fejezte be a fiú ismét egy rövid sóhajjal. Félrepillantott, mint aki erősen zavarban van.

− Megpróbáltam felhívni a szüleiteket, de egyikőjük sem válaszol a telefonhívásra. Mivel mindkettőtöknek ez az első incidense, megússzátok egy bűntetéssel. Kérlek, legközelebb legyetek figyelmesebbek, rendben?

− Rendben – feleltük egyszerre Milánnal, és felálltunk, hogy távozzunk.

− Torjai tanárő majd elmagyarázza, mit kell csinálnotok!