Egyetlen [BEFEJEZETT]

T I Z E N N E G Y E D I K

A nap végül túrázással telt. Azt hittem, élvezetes lesz felmászni a majdnem-hegy-dombra, de a végére annyira kifáradtam, hogy legszívesebben levágtam volna magam a fűbe. Szerencsére ezzel nem voltam egyedül. Ahogy a visszafelé úton végignéztem a társaságon, a legtöbben a pokolba kívánták volna az egész túrázást, nem beszélve arról, hogy előző éjjel senki nem aludt valami sokat és valami jól.

Estefelé értünk vissza a szálláshoz. Kaptunk két óra szünetet, mire mindenki, főleg a lányok, megrohamozták a fürdőt. Szerintem olyan gyorsan mint akkor még soha nem zuhanyoztam. Alig vártam, hogy lemossam magamról a koszt és port, és végre kibontsam a hajam, amit reggel Eszti olyan szinten font be, hogy estére az egész fejbőröm fájt. Akik a sorukra vártak, zenét tettek be, és beszélgettek.

Amint végeztem, kisétáltam a többiekhez. A tornácon Fannit pillantottam meg. Egyedül ült, és telefonozott. Nem volt tervemben beszélni vele, mivel nem felejtettem el, hogyan viselkedett velem, anélkül, hogy meghallgatta volt az én véleményemet is, azonban a belső, gyengébb énem győzedelmeskedett. Akárhogy vesszük, barátnők voltunk, sok időt töltöttünk együtt és sok élménnyel gazdagodtunk azon két év alatt. Azokat a pillanatokat nem lehet csak úgy kitörölni és elfelejteni.

Leültem mellé a székre.

− Szia – köszöntem. Rám emelte sötétbarna tekintetét, és mintha meglepettséget fedeztem volna fel a szemében.

− Szia – köszönt vissza, figyelmét ismét a telefonjának szentelve.

− Téged is ilyen erősen kifárasztott ez a túra? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

− Aha – felelte, anélkül, hogy rámnézne. Szűkszavú volt, és nem úgy nézett ki, mint akinek az elkövetkezendő percekben fog megeredni a beszélőkéje, így jobbnak láttam hallgatni.

Előkaptam a mobilom, és írtam egy üzenetet a szüleimnek. Ha minden igaz, következő hétvégén hazajönnek.

− Figyelj, bocsi, de mit akarsz? – szegezte nekem a kérdést hirtelen, amitől belém fagytak a szavak.

− Csak beszélgetni szerettem volna – mondtam csendesen. Azt hittem, leordítja a fejem, hogy vele ne beszélgessek, és kerüljem olyan messze, amilyen messze lehet, ehelyett úgy nézett rám, mintha szellemet látna.

− Nem vagyunk olyan kapcsolatban – felelte végül.

− De egyszer olyanban voltunk – ellenkeztem. Utáltam a jelenlegi helyzetet, és ki akartam békülni vele. Hiányzott.

− Igen, egyszer. Még mielőtt úgy nem döntöttél, hogy egy fiú fontosabb, mint a legjobb barátnőd!

− Ezt te sem gondolod komolyan! – hőköltem hátra. Nem Milán miatt vesztünk össze, ezt a hülye is tudja, viszont ürügynek tökéletesen megfelelt. – Te vádoltál meg olyasmivel, amit el sem követtem.

− Azzal, hogy direkt zárattad össze magad tudjuk kivel? – tekintett körbe, mintha bárki meghallaná.

− Egyrészt! Másrészt azt hitted, hogy csak azért vagyok veled, mert nincs más, holott soha szó sem volt ilyesmiről!

− Úgy viselkedtél – fújta fel az arcát, ami mellé egy szemforgatás is társult.

− Fanni, egyszer az életben hallgasd meg az embert! – fordultam jobban felé, és már nyúltam volna a keze után, viszont utolsó percben meggondoltam magam. – Rosszul esett, hogy könnyűvérűnek állítottál be – tettem még hozzá halkan, tekintetem a padlóra szegeztem.

− Bocsánat! – suttogta, hogy először azt hittem, rosszul hallok. Felkaptam a fejem, és hitetlenül bámultam rá. – Ettől függetlenül, még nem fogok úgy viselkedni, mintha öribarik lennénk! – mondta, majd felállt, és besietett a házba.