Egyetlen [BEFEJEZETT]

K I L E N C E D I K

Esztivel unottan sétáltunk végig a folyosón. Ő egy üveg narancslevet szorongatott a kezében, én meg a telefonomat nyomkodtam arra várva, hogy végre kapok egy üzenetet a szüleimtől.

Amióta elutaztak, nem sokat beszéltünk. Elmondásuk szerint mindig késő estig dolgoztak, és ott, ahol ők laktak, nem igazán volt jel. Egy darabig jól viseltem a hiányukat, habár éjszakánként sokszor elfogott a sírás, ha arra gondoltam, hogy nincsenek a másik szobában, és egyikőjük sem fog bejönni a szobámba megkérdezni hogy telt a napom, esetleg kérek-e egy forró teát, mielőtt elalszom. Pár hétről volt szó, ami lassan egy egész hónapba ment át.

− Mi a baj? – kérdezte Eszti, látva szomorú arcomat. A suliban senki nem tudott arról, hogy a szüleim külföldre mentek dolgozni, és nem most terveztem megosztani bárkivel is ezt a problémát.

− Semmi – ráztam meg a fejemet egy gyenge mosolyt villantva, és ezzel egyidejűleg beléptünk a tornaterembe.

Az igazgatónő minden tizenegyedikest és végzőst oda parancsolt a teadélután miatt. Habár fikarcnyi kedvem se volt most erre, nem akartam egyedül hagyni a barátnőmet. Esztivel levágódtunk két üres helyre a hosszú padok egyikében, és vártuk, miről is lesz szó pontosan.

A diákok hemzsegtek, hangosan beszélgettek vagy épp az egyik sarokban telefonoztak. Volt, akinek lerítt az arcáról, hogy szintén semmi kedve ehhez, és legszívesebben hazamenne végre. Megírtam egy újabb üzenetet anyának, hogy hiányoznak, és mikor jönnek haza, amikor felcsendült Ráczkövi igazgatónő hangja.

− Örülök, hogy ilyen nagy számban jöttetek el! Mint tudjátok, vagy legalább sejtitek, az idén sikerült újraélesztenünk az egyik nagyon kedves és régi hagyományunkat, a Teadélutánt. Az elődeitek hozták létre ezt az eseményt még 1986-ban, és azóta is hatalmas sikernek örvendett minden évben. – Pár lány mellettem felnevetett valamin, amit a telefonjukban néztek. Mellettük a fiúk a bordásfalnak dőlve kémlelték a tömeget. – Ezelőtt négy évvel búcsút kellett mondanunk neki bizonyos okok miatt, idén azonban végre ismét megadjuk nektek a lehetőséget, kedves tizenegyedikesek, hogy közelebb kerüljetek végzős társaitokhoz, és megtudjátok, mivel jár az érettségire való felkészülés. A részleteket Ádám Miklós tanár úr fogja elmondani!

Taps zendült a teremben, miközben az igazgatónő helyét átvette egy őszülő férfi. Ekkor a szemem sarkából észrevettem, amint Milán telefonján villog a vaku, egyenesen az én képembe. Szerintem ő sem tudta, hogy bekapcsolva maradt, ami nekem kedvezett. Azonnal felpattantam, és két lépésből előtte termettem.

− Te lefotóztál? Azonnal add ide! – kaptam a készülék után. Milán ügyesen a magasba emelte a kezét, habár látszott rajta, hogy rendesen megleptem a váratlan mozdulatommal.

− Ácsi, ácsi! Miből gondolod, hogy téged fotóztalak? – vonta fel a szemöldökét, szeme pimaszul csillogott.

− Mert a vakud a képembe villogott – szökdécseltem, hátha mégis elérem azt a nyamvadt mobilt, de így is vesztesen jöttem ki. Magasnak számítottam a 172 centimmel, azonban Milán szerintem egy fejjel magasabbnak mondhatta magát, ha pedig még a karját is fellendítette, lehetetlennek tűnt elérnem.

− Csak kipróbáltam az új telefonom – húzta el a száját. Nagyon is jól tudtam, hogy mindez játék a részéről, ugyanis a telefonjának nem volt tokja, és a hatalmas repedés a képernyőn még mindig ott pihent, ahol ezelőtt egy éve is.

Összefontam a karom mellkasomon, és elmosolyodtam, ezzel saját magamat is alaposan megijesztve. Vajon mi volt ma reggel a C-vitaminomban, amitől ilyeneket teszek?

− Kivele, minek fényképeztél le?

− Mondom, hogy- - kezdte volna, de a tekintetem belé fojtotta a szót. – Jól van, csak azért, mert édes rajtad ez a blúz – mutatott a virágmintás, háromnegyedes blúzomra, amit tegnap vásároltam. Nem tagadom, ez a bók túlságosan jól esett, mert eddig soha senki nem jegyezte meg, ha jól állt rajtam valami. Azonnal el is vörösödtem.