CROSSFIRE ( STONY )

TONY

Tudtam, hogy Happy hosszas hallgatását egy baromi hosszú fejmosás fogja követni. De nagy meglepetésemre, csak egy lemondó sóhajtással méltatott a kocsiban, mikor megálltunk az egyik piros lámpánál. Akkor jöttem rá, hogy minden jobb lett volna annál a sóhajnál.
A sóhajnál, ami egyszerre mondott el mindent arról, hogy már megint elcsesztem. Nem meglepően...

– Szóval, milyen volt a randi? - tereltem végül el a témát, de Happy csak idegesen rácsapott a kormányra. Sosem láttam még ennyire dühösnek, teljesen meglepett. Bár, mellettem már nem csodálkoztam a reakcióján. Inkább sajnáltam, mert engem kellett még mindig pesztrálnia, de igazából nem is kellett volna. Csak valami hajtotta. Valószínűleg a szüleim iránt érzett mély tisztelet, vagy az, hogy mindig is fogadott fiaként tekintett rám.

– Miért teszed ezt magaddal, Tony? - csak ennyit kérdezett, miközben ismét elindult a kocsival, a már zöldre váltott lámpánál.

– Nem kéne folyton velem törődnöd. - vontam vállat válaszként, de egyértelműen nem volt elég ez neki. Ugyanazt csinálta, mint minden alkalomkor...

– A szüleid nem ezt akarnák, tudod te is éppen elég jól.

– Elég! - csattantam fel hevesen, mire csak értetlenül pillantott felém. Ujjaival szorosabbra fogta a kormányt a kezei között, és éreztem, hogy kissé meglepődve ült mellettem. - Csak elegem van abból, hogy folyton őket hozod fel. - magyaráztam gyors kitörésem okát.

– Azért hozom fel őket, mert jobb sorsot kívántak neked.

– Ó igen, természetesen. - forgattam a szemeimet és kinéztem a kocsi üvegén át. Kalifornia sosem volt még ennyire zavaros, mint akkor. Lehet nem is a várossal volt bajom, hanem sokkal inkább saját magammal, csak nem akartam bevallani ezt magamnak. Titkoltam, de mindig felzaklatott, ha Happy vagy bárki más a szüleimről beszélt. Így is éppen eléggé elbaszott egy életem volt, nem kellett még mások sajnálata is.

– Sajnálom Tony, de ez tovább így nem fog működni. - mondta végül. - Vagy a sarkadra állsz, és kezdesz valamit azzal, amit az apád rád hagyott, vagy a süllyesztőben végzed.

– Most megint azt a dumát akarod beadni, hogy ha minden megmaradt örökségemet drogra meg piára költöm, akkor rám hívod a jardot? - kérdeztem vissza kissé undokul, miközben csak a fejemet rázva, felsóhajtva beletúrtam rövidre nyírt kusza mogyoróbarna hajamba.

– Többet nem hozlak ki a sittről. - felelte teljesen rezzenéstelenül.

– Többet? Hisz csak most csuktak le először! - jegyeztem meg szarkasztikusan.

– Éppen eleget kellett volna már akkor ebből tanulnod! - szúrta oda, majd ezzel számára lezártnak tekintette a beszélgetést.

Jobbnak láttam, ha én sem szólalok meg inkább ezek után, hisz sem kedvem nem volt vele veszekedni, sem pedig értelme nem lett volna. Mivel, úgysem lyukadtunk volna ki ezzel sehol sem. Apám és anyám már a föld alatt pihentek, én pedig csak tengtem-lengtem ebben a furcsa világban, és mindig azon gondolkoztam, hogy vajon mikor váltam olyanná, mint amilyen voltam.

Szóval röviden ez volt az én kis életem. Néha becsekkoltam egy jó buliba, sokszor keveredtem össze evvel-avval, de összességében, fogalmam sem volt, hogy mit is akarok kezdeni magammal. De mint minden jó történetben, ebben is jött egy nem várt fordulat. Csak sokkal előbb, mint az hittem volna.

A Nap magasan tündökölt az égen, és a kellemes nyári időben a meleg szellő sokkal többet dobott a hangulatomon. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem volt kedvem hazamenni, amit szerintem Happy meg is érzett. Bármennyire is haragudhatott rám, a közös fánk zabálásokat sosem hagyta ki. És szerencsémre - vagy sokkal inkább balszerencsémre -, aznap pont újra kedvet kapott hozzá.

Lassan kanyarodott be a város fánkos büféjének parkolójában, majd a következő pillanatban már mindketten beültünk egy bokszba egymással szemben, és feladtuk a rendelésünket. Volt egy közös szabályunk: Mindig csak egymásnak választhattunk fánkot, magunknak sohasem. Érdekes szokásaink voltam, de ezeket mind szerettem. Jó muri volt.

– Mondd csak, mióta tudod, hogy szeretem a málnásat? - kérdezte Happy, miközben már a harmadik fánkját tömte magába. Mosolyogva rágtam az én nutellásomat, és valahogy a veszekedésünk már messzi homályba merült. Ilyenkor valahogy újra gyereknek éreztem magamat, még húsz éves létemre is.

Mary fánkozója nagyon otthonos volt, és baromira bírtam benne, hogy hatvan éves létére, mindig képes volt valami új szlogennel meglepni.

– Múltkor említettél valamit, hogy ez a legjobb. Hát gondoltam, akkor legyen egy jó napod is! -töröltem meg a számat.

– Egy igazi kis szarcsimbók vagy, Tony Stark! - jegyezte meg a fejét rázva, de már ő is elengedett egy halvány mosolyt. Viszont ezek után a szeme megakadt valamin, vagy sokkal inkább valakin mögöttem.

Szemöldök ráncolva fordultam meg meggondolatlanul. A büfé végében két alak ült a bokszban. Bár nem láttam az arcukat, mivel mindkettőjük leszegett fejjel, napszemüvegben és baseball sapkában ült (a büfében, igen), mégis tudtam, hogy egy nő és egy férfi van az "álcák" alatt.

– Mi az Happy? - fordultam vissza kérdőn, de a férfi még mindig csak az idegen alakokat figyelte. Teljesen lefagyott, és még csak fogalmam sem volt, hogy miért. - Happy, hahó! - lengtettem meg a szemei előtt a kezemet, mire újra figyelt rám. - Üdv újra itt! - feleltem szarkasztikusan, majd beleittam a kólámba.

– Jobb lenne, ha mennénk. - mondta végül, sietősre fogva. - Most! - akart felállni azonnal, ám mire reagálhattam volna, a két lapuló alak már a bokszunk mellett álldogált. Happy felsóhajtva ült vissza egy fájdalmas arc kíséretében. Én pedig csak magamhoz híven, a szívószállal a számba, pillantottam a két alak felé.

Mindketten fiatalok voltak, egyszerű hétköznapi ruházatban. A nőnek vérvörös mellig érő haja volt, és fekete dzsekit viselt, egy hasonló színű farmerral. A férfi is fiatal volt, nálam pár évvel lehetett idősebb. Szőkés, rövidre nyírt haja volt, még a sapkán át is jól láttam. S mikor levette a szeméről a napszemüvegét pillantottam meg az égszínkék elbűvölő szemeket is.