CROSSFIRE ( STONY )

STEVE

Egész nap ideges voltam. És igen, részben azért, mert lebuktunk Tonyval. Másrészt pedig azért, mert fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék.

Elmondtam Natnek és Clintnek, hogy mit tudott meg Tony. Clint szkeptikus volt először, de csak azért, mert nem szerette Tonyt. Nat pedig úgy döntött, hogy ő is körbeszaglászik ezügyben.

─ Igaza volt. - csapott elénk egy aktát, majd összefonta maga előtt a kezeit. - És most mi legyen? - vonta fel a szemöldökeit.

─ Mi lenne? - horkantott fel Clint. - Amikor beléptünk, tudtuk, hogy mit vállalunk.

─ Pont ez az, Clint... - sóhajtottam fel. - Nem tudtuk, mert nem mondták el az igazat. Szerinted megengedem, hogy belém nyomják a szérumot, ha így adják elő ezt az egészet?

─ De mégis mit tehetnénk? - kérdezte értetlenül. - Az övék vagyunk.

És a legszomorúbb az egészben, hogy ez ténylegesen így volt. Azzal a szerződéssel, amit aláírattak velünk, konkrétan örök időkre lepaktáltunk velük.

Király.

─ Én ebbe akkor sem nyugszom bele! - keltem fel az asztaltól.

─ Most hova mész? - kérdezte Clint.

─ Kitalálok valamit. Legyetek elérhetőek, jó?

Nem vártam meg a válaszukat, csak távoztam. Természetesen nem hihettem azt, hogy ezzel békén is hagynak. Kaptam egy újabb ügyet mielőtt csak kitehettem volna a lábamat az épületből.

Nem fogják engedni, hogy kilépjek. Főleg nem úgy, hogy bennem van egy felbecsülhetetlen értékű szer.

Szóval vagy tűröm tovább a hazugságokat, vagy meghalok.

Hirtelen megtorpantam, ahogy már szerencsére kisétáltam az épületéből.

Igen, azt hiszem megvan a megoldás.

✧                  ✧                 ✧

─ Elment az eszed? - kérdezte teljesen elhűlve, ahogy megosztottam vele az ötletemet. Persze, tudtam, hogy rizikós lesz, de nem láttam más kiutat.

─ Nem vágysz normális életre? - kérdeztem tőle, miközben közelebb léptem hozzá. A kezeimbe fogtam az arcát, és magam felé fordítottam. - Legalább egy kis ideig?

─ Én... nem is tudom, Steve. - sóhajtott fel és megfogta az arcát tartó kezeimet. Azokkal a hatalmas, csoki barna szemekkel a szemeimbe nézett. - Lehet nekünk egyáltalán normális életünk?

─ Hiszek bennünk. - döntöttem a homlokomat az övének. - Csak annyi kell, hogy te is higgy!

Egy kis ideig nem szólalt meg, de nem is bántam. Kellett a gondolkozási idő.

─ Pár nap múlva ismét bevetésre küldenek. Elérem, hogy Natasha és Clint segítségével halottnak nyilvánítsanak. - néztem ismét rá. - Csak annyi a dolgod, hogy te is valahogy kiírd magadat a világból.

─ Ez nem túl hősies tett, nem igaz? - kérdezte halványan elmosolyodva. - A mártírhalál.

─ De Tony, később azzá fogjuk tenni. Minden megváltoztatunk. Segíteni fogunk másokon, viszont ehhez előbb magunkon kell segítenünk. - mondtam őszintén. - Hiszek abban, hogy változást fogunk elérni. Együtt.

─ Kicsit túl sok mindenben hiszel egyszerre. - húzta el a száját, de a szemeiben ott csillogott a vágy egy olyan élet után, amire mindketten áhítoztunk legbelül.

─ Ha te már hitetlen vagy... Akkor legalább én hiszek. - nevettem fel, de a szemeimben könnyek gyűltek.

─ A kereszttűz kellős közepén. - jegyezte meg felsóhajtva. - Ez a mi formánk.

─ Megoldjuk. - simogattam meg a haját.

─ Önző ember vagyok. - jegyezte meg. - És mit csinálsz, ha rád unok? - vonta fel a szemöldökeit, mire csak jobban nevettem.

─ Feltéve, ha előbb nem csaplak le? - tettem hozzá. - Talán elfogadom.

─ Ugyan... - legyintett, miközben átkarolta a derekamat. - Ahhoz előbb el kellene kapnod! Gyors vagyok ám!

─ Gyorsan az idegeimre fogsz menni. - csókoltam meg finoman.

Felugrott a földről, majd a derekam köré fonta a lábait. Elvittem a kanapéig és lefektettem rá.

─ Tony, én... - akartam belekezdeni, de elhallgattatott.

─ Ne most! - mondta mélyen a szemeimbe nézve. - Majd azután, hogy meghaltunk. - nyomatékosította a mondanivalóját ő is egy csókkal.