CROSSFIRE ( STONY )

TONY

Írtam egy levelet Happy-nek. Tudtam, ha személyes közlöm vele a tervünket, úgysem hagyja, hogy véghez vigyem.

Nem akartam neki fájdalmat okozni, de én sem láttam más megoldást.

Egyszerűen csak... élni szerettem volna egy kicsit. Messze a világ zajától és a sok felelősségtől, amely önkéntelenül hárult rám. Én sosem akartam hőssé válni.

Tudtam, hogy mit mondana erre Steve:
Ezt nem mi döntjük el, Tony.

Ez a férfi... elemeimben megváltoztatott. Fogalmam sincs, hogyan volt erre képes, de igen: Megtette.

És bíztam benne. Az életemet is rábíztam volna, mert hinni kezdtem. Benne. Bennünk. Abban a jövőben, amit a fejébe vett. Hogy egy kicsit önzők leszünk, és utána együtt fordítjuk fel az egész S.H.I.E.L.D-et, egy jobb jövő reményében.

Happy leveléhez társítottam egy szerződést, amit alárítam és már csak az ő aláírására várt. Teljes tulajdonrészemet átruházom neki, ha elfogadja. Mivel nekem, miután „meghalok", aligha lenne szükségem a részvényeimre.

Sejtettem, hogy megfog haragudni rám mindezért. De csakis neki írtam le az igazat. Hogy eszem ágában sincs meghalni, csak muszáj, hogy mások ezt higgyék.

Ha újra felbukkanunk majd, senkit nem fog érdekelni, hogy mit miért tettünk. A változás, amit magunkkal hozunk, sokkal nagyobbat fog szólni. Legalábbis ebben akartam hinni.

Letörölve az arcomról a könnyeket hagytam ott a lakáskulcsomat a konyhapulton, Happy levelén.

Kifogja tekerni a nyakamat, ha visszatérek, de legalább ő tudja, hogy jól leszek.

Nekem nem volt senkim ebben az életben. Senki olyan, akit tiszta szívemből szeretni tudtam volna. Folyamatosan ott volt a céltábla a fejemen, miközben a kereszttűz kellős közepén ostromoltak meg az emberek. Hol bizonyos terrorista, vagy éppen terrorelhárító szervezetek. Esetlegesen éppen a média, vagy akár a civilek.

Túl sok volt számomra mindez alig húsz évesen. Senki nem gondolná, hogy a felnőttkor küszöbén ilyen hatalmas teher nehezedik a vállaira.

Viszont, amikor Steve az életembe lépett, mindent képes volt egyetlen rohadt mosollyal felborítani bennem. Kezdetben nehezen ment, de végül nem bántam.

Elmondtam neki, hogy éltem a drogokkal. Azt hittem, hogy leüvölti a fejemet, vagy valami... De nem. Steve sosem volt ilyen. Csendben végig hallgatott, aztán felkelt és mellém ült, majd magához húzott egy ölelésre.

─ Most már minden rendben lesz. – mondta, én pedig elsírtam magamat. Kendőzetlenül és őszintén.

Körbe pillantva a lakásban (amit még apám vett nagyon régen, ugyanis imádott New Yorkba járni) zártam magamba utoljára az emlékeket.

Innentől kezdve minden megfog változni. Minden rendben lesz...

Megkértem Happyt, hogy tanúsítsa majd a halálomat. Aljas kérés volt, de egyedül nem ment volna.

✧ ✧ ✧

Este már a kocsimban ülve (amit újonnan vettem készpénzzel, hogy véletlenül se lehessen visszakeresni) figyeltem a nagy kivetítőn a híreket.

„Anthony Stark életét vesztette a mai nap folyamán" – állt a hatalmas felirat a kivetítőn, és bekapcsolt a másikon a híradó.

J. Jonah Jameson jelent meg, aki szokásos vehemenciával (és azzal a tökéletes bajuszával) kezdte bemondani a híreket.

─ Anthony Stark, a nagy Howard Stark fia, a Stark Industries egyetlen örököse, a mai napon életét vesztette, amikor egy személygépjárművel nekicsapódott egy fának és utána lesodródva az útról, belehajtott az East Riverbe.- mondta el szinte egy szuszra a szöveget.

A kólámat szürcsölgetve figyeltem továbbra is. Már ideje volt, hogy Steve is végre megérkezzen. A kapucnim és a sapkám a fejemen volt, az orromon pedig egy sötét napszemüveg pihent, hogy még véletlenül se ismerjen fel senki.

─ Hogy milyen indíttatásból történt az eset, azt még sajnálatos módon nem tudjuk. De én mondom, valahogy nem érzem ennek pusztán csak egy baleset bűzét! Az igazságra viszont hamarosan fényt fogunk deríteni. Vajon Anthony Stark tényleg halott, vagy csak megrendezte önmaga halálát? Nos, kedves nézők, tartsanak velünk a további hírek során, hogy megtudjuk az igazat! – mosolyodott el elégedetten a férfi.

Megforgattam a szemeimet, és haraptam egyet a sajtburgeremből is.
Senki nem fog rájönni az igazságra, ugyanis elég jól bebiztosítottam magamat ahhoz, hogy halottnak nyilvánítsák az ellopott és elmaszkírozott holttestet a ravatalozóból.
Igen, pénzzel tényleg mindent meglehet oldani.

─ Kedves nézők! – tűnt fel újra a férfi. – Most kaptuk az újabb sajnálatos hírt, hogy ma Steve Rogers, aki más néven Amerika Kapitányként volt ismert, a mai napon életét vesztette egy bevetés során. – hadarta el olyan beleéléssel, hogy azt már szinte fájt nézni. Gondolom foroghattak rendesen az agytekervényei. – Vajon véletlen, hogy a mai napon halt meg két, a város számára ismert ember? Talán a Kapitány halála is csak egy teória és valójában életben van?

─ Ennek az embernek inkább színésznek kellett volna állnia! – jegyezte meg beszállva a kocsiba Steve, aki hasonlóan fel volt öltözve, mint én.

─ Tudod, hogy imád majrézni! – nyomtam a kezébe a sajtburgeres zacskót, ugyanis neki is hoztam ennivalót.

─ Ahogyan te is. – tette hozzá, de csak megforgattam a szemeimet és beindítottam a kocsi motorját.

─ Nat és Clint elrendezik? – kérdeztem komoly hangnemre váltva.

─ Igen. – felelte halványan elmosolyodva és rám nézett. – Nem bántad meg, ugye? – kérdezte tőlem kissé szomorkásan.

─ Sok mindent megbántam már az életemben, kedves Steve. – mosolyodtam el én is. – De azt, hogy veled együtt haljak meg... Nos, azt hiszem ez nekem a megtiszteltetés, Kapitány! – kacsintottam rá, mire mindketten felnevettünk.

✧ ✧ ✧

Nem mondom, hogy helyes volt, amit tettünk. Steve-et is sokáig ette a bűntudat, és ő sokszor tényleg bánta, hogy mindezt megcsináltuk, de ott voltam neki, hogy támogassam. És azt hiszem, jó érzés volt valaki mással is törődni, nem csak magammal.

─ Igazad volt. – jegyeztem meg, amikor egyik este kiültem mellé a verandára.

Vettünk egy házat egy eldugott farmon. A semmi kellős közepén, és csináltunk hamis személyiket is. Elvonultunk a világ zajától, pontosan ahogy terveztük.

─ Miben? – kérdezte, miközben a derekamra kulcsolta a kezeit, ahogy beleültem az ölébe a hintaszékben. Együtt kémleltük a csillagokat. Pontosan csillaghullás idején.

─ Most már minden rendben van. – cirógattam meg az ujjaimmal az arcát, majd egy lágy csókot nyomtam az ajkaira. – Kikeveredtünk a kereszttűzből, Kapitányom.

VÉGE