CROSSFIRE ( STONY )

TONY

A drogok nem sokat segítettek az ép gondolkodásomon, ezért megpróbáltam leállni velük.

Miután rájöttem az igazságra, azon dolgoztam, hogy Steve biztonságban legyen. Nem akartam, hogy bajba keveredjen, és valami hülyeséget csináljon. Bár, a hülyeségbe inkább én vittem bele...

─ Steve... - nyögtem fel, amikor már majdnem a csúcsra jutatott azzal a szép szájával. Belekarmoltam a hajába, miközben egyre hevesebben szopott a konyhapulton.

Nos, nem túl higiénikus, de erre tartottam a házvezetőnőt. Szerencsétlen nő... egyszer ránk nyitott, mert elfelejtettem szólni neki, hogy ne jöjjön aznap.

─ Ez az baszki! - mordultam fel, ahogy tövig bekapott, viszont ekkor meghallottam egy hangot, amit kurvára nem akartam.

─ Tony! Itthon vagy? - szólalt meg Happy az előszobából.

─ Büdös... - káromkodtam volna, de nem tudtam befejezni. - Maradj ott ahol vagy, Happy! - kiabáltam, viszont Steve felnyúlt és befogta a számat, ugyanis abban a pillanatban élveztem el.

Nem tudom miért nem hagyta abba, de az egész testem konkrétan megremegett és leborulva a konyhapultról, ráestem.

─ Mi az isten van már, Tony? - hallottam közelebbről Happy hangját.

─ Bújj el! - mondtam Steve-nek, miközben magamra rángattam a nadrágomat.
Amint felálltam, a konyhapult mögött megláttam Happyt. Elég értetlen arcot vágott, de én csak próbáltam úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna. - Mi a helyzet? - kérdeztem tőle.

Steve csendben bemászott a konyhapult alá, de nem mert megmozdulni, nehogy feldöntse a székeket, amik előtt Happy állt.

─ Rengetegszer hívtalak már! - kezdett végül bele a szokásos szövegbe. - Miért nem vetted fel?

─ Sok volt a dolgom. - hazudtam.

─ Aha. - mondta úgy nézve rám, mint aki tökéletesen nem hisz nekem, bár ezért nem tudtam hibáztatni őt. - Eljössz velem ma ebédelni?

─ Sajnos ma nem jó...

─ Tony! - szólt rám hirtelen. - Ki van a konyhapult alatt? - kérdezte, bennem pedig még a vér is megfagyott.

─ Nem értem, hogy miről beszélsz. - vettem magamra értetlen képet.

─ Hallom ahogy szuszog.

Picsába, Rogers!

Steve végül felkelt a pult alól. Félmeztelenül, ragadó mellkassal az élvezetemtől, és pontosan olyan feldagadt ajkakkal, amik csak egy valamiről árulkodhattak...

Happy arca egyszerre volt vicces és ijesztő. Őszintén tényleg elszégyelltem volna magamat, ha már nem tettem volna nagyban az egész életemre.

─ Jó napot! - köszönt ügyetlenül Steve, én pedig az arcomat a kezembe temettem. - Steve vagyok. - folytatta, mire csak kínomban felnyögtem.

─ Tudom ki vagy. - mondta olyan megvetéssel Happy, hogy már fájt a puszta hangja is. - Normális vagy, Anthony?!

Na itt kezdődött a baj... ha nem a becenevemen hívott. Ez nála már azt jelentette, hogy bajban vagyok.

Már persze, ha lett volna hozzám köze.
De nem volt. Csak annyi, hogy a személyi testőrömként meg "pót" apámként ténykedett. Legalábbis az utóbbit csak ő gondolta magáról.

─ Igen. Teljesen épelméjűnek vallom magamat. - feleltem szemtelenül. - Bajod van a nemi identitásommal, Happy?

Tudom, hogy ő csak jót akart nekem, de muszáj volt valami védekezést kitalálnom.

─ Ezt ne csináld! - szólt rám erélyesebben. - Engem nem érdekel, hogy kivel vagy. De Tony... Te vagy a Stark Industries örököse. Tudod te mekkora felelősség ez? Tudod mit fognak veled művelni, ha kiderül, hogy Amerika hősével kamatyolsz?

"Kamatyolsz" - ismételtem el magamban ezt a szót.

─ Pontosan tisztában vagyok ezzel. - morogtam az orrom alatt. Steve feszült volt, ahogy csak ott álldogált félmeztelenül mellettem. Bár... megtudtam érteni. - Menj be a szobámba! - mondtam neki egy puszit nyomva az arcára, direkt úgy, hogy Happy végignézze.

─ Inkább elmegyek. - felelte rám sem nézve, és leszegett tekintettel lépett el Happy mellett. Magára vette a pólóját és elviharzott.

─ Gratulálok! - tettem hozzá Happynek.

─ Mi a franc van veled?! - förmedt rám. - Ez is a lázadásod része?

─ Lehet. - hagytam rá, és elindultam a szobám felé, de nyilván követett.

─ Ennek nagyon nem lesz jó vége! - figyelmeztetett.

Hirtelen megfordultam.
Fortyogott bennem a düh.

─ Elegem van abból, hogy folyton mindig mindenki megmondja, hogy mit KELLENE csinálnom! Ez elvileg az én életem, Happy. Hadd döntsem el, hogy mit akarok! - fakadtam ki végre először őszintén.

Láttam a vonásain, hogy eljutott az agyáig a mondandóm igazi lényege. Egy kis ideig válaszolni sem tudott, csak engem figyelt. A tartása ellazult.

─ Mióta tart ez köztetek? - kérdezte csendesebben.

─ Egy ideje. Nem tudom, talán három hónapja.

─ Szereted, Tony? - nézett rám.

Miért jön mindig mindenki ezzel a kérdéssel?
Nem lehet csak egyszerűen élvezni valaki más társaságát?
Hát... igazából ha jobban belegondolok, tényleg nem.

─ Igen! - néztem élesen a szemeibe.

Én sem fogam fel, hogy milyen jelentést tartalmaz ez az egy szó, de végre jól esett kimondani.

─ Akkor remélem tudod, hogy ez milyen következményekkel jár...

─ Nem érdekel! - sziszegtem idegesen, majd beléptem a szobámba, és mint valami rohadt kisgyerek, becsaptam magam mögött az ajtót.

Sírtam. Olyan keservesen kezdtem el sírni, hogy úgy éreztem kiszakad a tüdőm és összetörik a szívem. A szemeim is fájtak, és nem tudom meddig ültem a padlón zokogva, de egy idő után elfáradtam.

Igen bassza meg, szeretem Steve Rogerst!
Csak abban reménykedek, hogy nincs még túl késő ahhoz, hogy ezt tudassam is vele...