Sebastian Stan oneshots [KÉRÉST ELFOGADOK!]

▪️Jefferson Hatter #4 Part 2▪️

T/N = te neved

A 2.évad 1-3. része alapján

Néhány nappal azután járunk, hogy visszakaptam az emlékeimet. Már alkonyodott, mikor hazaestem a teaházból.

– T/N, milyen napod volt? – toppant elém Jefferson, miközben felakasztottam a kabátomat.

– Egész jó volt, köszi – csókoltam meg. – Annyira imádom, hogy mindig megkérdezed – támasztottam a homlokom az övének.

– A feleségem vagy. Még szép, hogy megteszem. Egyébként csináltam vacsorát, mert biztos voltam benne, neked semmi kedved nem lesz hozzá.

– Esküszöm, nálad tökéletesebb férj nincs a világon – mosolyogtam.

– Tudom, korán van még, de ne együnk? Ma tovább dolgoztál, ráadásul ebédre se jöttél haza.

– Éhen halok, úgyhogy menjünk.

A sült csirke, amit Jefferson készített, nagyon jól esett, elvégre a reggelin kívül egész nap nem ettem semmit.

– Jefferson, Grace-t mikor hozzuk haza? – kérdeztem vacsora közben.

– Én... nem tudom – motyogta.

– Mi a baj? – tettem a kezem az övére.

– Grace biztos utál engem. Emlékszik arra, hogy elhagytalak titeket.

– Figyelj, nem haragudott rád. Szomorú volt, hogy nem értél haza uzsonnára, de tudta, hogy jót akarsz nekünk – nyomtam egy puszit az arcára. – Adjunk néhány napot, hogy mindenki megnyugodjon, köztük te is, aztán majd hazahozzuk Grace-t. Jó lesz így?

– Tökéletes – mosolyodott el.

Vacsora után a kanapén ücsörögtünk egy-egy bögre meleg teával, mikor hirtelen megremegett a föld, a tea az ölembe löttyent és miután gyorsan letettem a bögrét a dohányzóasztalra, ijedten bújtam Jeffersonhoz.

– Mi a fene ez? – motyogtam félve.

– Nem tudom – szorított magához.

A szél olyan hangosan kezdett süvíteni, hogy még a csukott ablakon keresztül is tökéletesen hallatszódott, ráadásul a kandalló ellenére is hideg volt bent. Egyszer csak szikrázott egyet a mennyezeti lámpa és teljes sötét lett a házban. Ijedten sikkantottam egyet és Jefferson mellkasába temettem az arcom.

– Hé, T/N, nincs semmi baj – simogatta a hátam, majd kicsit eltolt magától és bekapcsolta a telefonja zseblámpáját.

– Így már jobb – szipogtam.

– Gyere, visszakapcsolom a biztosítékot és lesz fény. Aztán bemegyek a városba, megnézni mi van ott.

– Egyedül akarsz hagyni?!

– Ígérem, nem lesz baj. Ezúttal tényleg visszajövök.

***

Jefferson reggelre se ért haza. Aggódtam érte, és bár felhívtam, a telefonja itthonról csörgött, és még nem tűnt el huszonnégy órája, így nem hívhattam a sheriffet. Kénytelen voltam teljesen tudatlanul dolgozni menni.

Délelőtt idegesen rendezgettem a teafüves dobozokat és azon tűnödtem, minek nyitok ki? Mindenki más bezárta a boltját. Egyedül én nyitottam ki.

Ekkor Jefferson rontott be nagy lendülettel az üzletbe. Mikor felfogtam, ki jött be odarohantam hozzá és szorosan megöleltem.

– Annyira aggódtam érted, te bolond! Otthon hagytad a telefonodat és haza se jöttél!

– Felborult a kocsi, és nem tudtam kimászni. Nem olyan rég szedett ki onnan David.

– Mi okozta a vihart?

– Gold egy medállal megjelölte Reginát, hogy valami szellem kiszívja a lelkét. Legalábbis nekem ezt mondták– válaszolt, mire elengedtem és összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

– Aha. Az mi a kezedben? – kérdeztem.

– A portálos kalap. Volt. Tegnap be akarták csalni a szellemet, hogy valahová máshová, ez esetben az Elvarázsolt Erdőbe kerüljön. Csak véletlen a sheriff és Mary Margaret belesett, a herceg pedig utánuk akart menni, de a portál bezárult. Ha a kalap egyben lenne, akkor se tudnék segíteni. Ahányan bemennek, annyian jöhetnek ki.

– Tudom – sóhajtottam. – Szerintem menj haza, és pihenj. Egy fejre állt kocsiban nem hiszem, hogy lehet. Elképzelhető, hogy hamarabb bezárok és én is haza megyek. Alig aludtam éjszaka.

– Rendben, majd otthon találkozunk – puszilta meg a homlokom.

***

A mai nap kicsit nyugisabbnak indult, mint a tegnapi. Főleg mert Jefferson mellettem aludt, mikor felébredtem.

Délelőtt nem volt olyan nagy a forgalom, így teljesen nyugisan ücsörögtem a pult mögött, mikor Jefferson nyitott be és elég zaklatottnak tűnt.

– Mi a baj? – kérdeztem, mire letett elém egy rajzot, amin egy felirat is volt.

Látta valaki a szüleimet?

A rajz engem és Jeffersont ábrázolta.

– A városházánál találtam. Mindenki keresi a családtagjait – motyogta.

– Figyelj, ha keres minket, nem kerülhetjük többet.

– Tudom. Találkoztam a sheriff fiával, és azt mondta "a semminél bármi jobb". Úgyhogy arra gondoltam, ha már itt van a bolt mellett az iskolabusz megállója, megvárhatnánk Grace-t. Aztán vagy haragszik rám, vagy nem.

– Rendben – nyomtam egy puszit a szájára. – Maradsz? Nincs nagy forgalom és halálra unom magam.

– Neked bármit – mosolyodott el.

Így már kicsit jobban telt a napom. Majd délután hamarabb bezártam és Jeffersonnal a az üzlet előtt vártuk, hogy begördüljön a sárga busz.

– Annyira félek, hogy látni se akar – motyogta Jefferson és láttam rajta, hogy a szokásosnál is sápadtabb.

– Biztos vagyok benne, hogy szó sincs erről. Szeret téged és bár szomorú volt, hogy nem értél haza uzsonnára, nem haragudott. Tudta, hogy jót akarsz nekünk.

Ekkor begördült a sárga busz és, amint kinyíltak az ajtók, a gyerekek siettek le majd, miután elbúcsúztak a barátaiktól, hazafelé indultak. Láttuk ahogy Grace is így tesz, de ekkor Jefferson utána szólt.

– Grace...

A lány megfordult és felderült az arca, ahogy meglátott minket.

– Anya, apa! – rohant oda hozzánk én pedig örömömben sírva fakadtam. Még sose szólított anyának. – Tudtam, hogy megtaláltok – ölelt meg minket.

– Hiányoztál, pindúr – motyogtam. – Mi lenne ha hazamennénk?

– Benne vagyok – mondták egyszerre.

– Végre teljes a család – mosolyogtam és letöröltem a könnyeket az arcomról.