|Megérkezés 1-2|

Hatodik



A szívemet és a lelkemet is otthagytam a korházban. Minden reményt és hitemet Elisabeth szobájában hagytam. Összezuhanva sétáltam a reptéren terpeszkedő katonákat szállító repülő felé. Csak egy pillanatra álltam meg. Ismerős arcokat pillantottam meg. A bajtársaim egymás hátát megveregetve ácsorogtak a gép előtt és arra vártak, hogy engedélyezzék a felszálásunkat. A hátamon megrántottam a táskámat miközben hátra pillantottam. Már nem tudtam visszamenni. Nemis lett volna okom rá. Elisabeth volt az egyetlen okom a boldogságra. De ő már anya lett. Egykor egy jövőért harcoltunk, egy boldog életért. De minden a fejete tetejére borult. A szívem mélyén imádkoztam azért, hogy legyen okom maradni. Lehunytam a szemem és megráztam a fejem. Próbáltam magam észhez téríteni de álomvilágban éltem. Semmim sem maradt. Csak a bosszúvágy hajtott. Menekülni akartam a fájdalom elől amit Elisabeth teremtett nekem. A zsigereimbe égette a fájdalmat és a kínt amit örökké a hátamon fogok cipelni. Ahogy ő gyújtotta lángra bennem a szerelmet, úgy ő is oltotta el majd taposott a hamujaira. Lehorgasztottam a fejem ahogy a katonák felém fordultak. Kezüket magasba tették és kiabálva üdvözöltek. A... maguk módján.

- Szellem! Húzd ide a retkes segged!

Őszinte mosolyra húztam a szám. A második családom. Felmutattam a kezem és egyszerű mozdulattal mutattam be nekik. Az ember fia azt hinné, hogy a katonák kemény, szigorú pasik. Nos... ez nem teljesen így van. Afganisztánban amikor nem csatáztunk hanem inkább egymást szivattuk olyan témákat beszéltünk ki mint például a hererák vagy, hogy a meztelen csiga miért olyan ocsmány. Ennek a tudatában indultam meg előre, hogy kezet fogjak velük. Csupán négyen voltak a gép előtt, a többiek már helyet foglaltak a fal melletti üléseken. Minden ülésen volt biztonságiöv, maszk és elsősegély láda alatt táska amiben az ejtőernyőket tartották.

- Baszki! Én érzem magam kényelmetlenül - néztem végig a katonai ruhát viselő majmokon. - Komolyan veletek kell mutatkoznom a vágottszeműek ellen? - amint befejeztem egy hírtelen mozdulattal ugrottak rám. A nehéz súly miatt a földre zuhantam és a fejemet védtem miközben ütöttek engem.

- Rohadj meg szellem! Miért nem szóltál, hogy te is benne vagy a buliban?

- Kellett volna te seggarc? - próbáltam lelökni őket magamról de eredménytelen volt. Négyen egy ellen nem szép arány. - Amikor megtudtam, hogy ezesetben Irakba megyünk... rájöttem arra, hogy már most feltehetjük a fehér zászlót megadásként. - Ti hoztatok magatokkal?! - kiabáltam a gépben ülő ismeretlen fiúk felé. - Hozzátok beszélek kislányok!! - fütyültem. - Mit fogtok ti magatokkal kezdeni Jordániában...szűzanya! - rajzoltam magam elé egy keresztet.

Ha az ember újra találkozik a bajtársaival akkor hajlamos felvenni a személyiségüket. Előfordúl.

- Ja! Tényleg! Te fogod őket kiképezni! - lökte meg a vállamat a szőke hajú akit Jacknek hívnak. Mellette áll az alacsony Cooper, a magas William aki ha kihúzza magát 100 százalék esélyünk van arra, hogy szétlövik a seggünket, ezért sem értettem, hogy ő mit keres itt. - Mit kell tudni róluk? - biccentettem az ülésekben ülő katonák felé. Bizonytalanok voltak. Némán néztek maguk elé. Mintha tudták volna azt, hogy nem térnek haza. Mintha eleve vesztes csapatként szálltak volna fel a gépre.

- Nem beszélnek. Azt hiszem, hogy imádkoznak - dörzsölte meg az arcát William.

- Azt hiszem, hogy az nekünk is jól fog jönni - pillantottam az ezredes felé aki összehúzott szemekkel nézett végig rajtam. Kezét csípőre tette, fejével határozottan biccentett. Ekkor halántékához tette a kezét. Én is így tettem.

- Üdv újra köztünk százados! - kiabálta.

- Köszönöm uram! - húztam ki magam egyenesen.