Rendez-vous (Taekook) ✓

huit [8]

"(...) s ahogy nézte, amit látott,
hallgatta a régi záport,
felfigyelt, hogy kedvet érez,
kedve volt az életéhez. (...)"

Kétségbeestem. Nem veszíthetem el a munkámat csak azért, mert a harag átvette az irányítást a testem fölött. Ez egy egyszeri eset volt, amely soha többé nem fog megtörténni, én pedig semmiképpen sem engedhetem, hogy egy ilyesfajta semmit nem érő botlás miatt elveszítsem a munkámat. Én szeretek itt dolgozni, szeretem azt, amit csinálok, éppen ezért nem fogom annyiban hagyni a dolgot.

Gondolkodtam. Gondolkodtam. És ismét csak gondolkodtam azon, hogy mégis miképpen oldhatnám meg ezt a kellemetlen helyzetet. Az idő szorít; nagyon gyorsan ki kéne találnom valamit, amely közelebb visz majd minket a célunkhoz.

És mi a cél? Összehozni Yeosangot azzal az elviselhetetlen idiótával.

Mostanra már nem is érzek lelkiismeretfurdalást, amiért ilyen csúnya dolgokat mondok róla a fejemben, s ha kell, mindezeket kimondom hangosan is, egyenesen a szemébe. Lehet, hogy akkor végre rájönne, hogy milyen egy címeres seggfej, és akkor én sem veszíteném el a munkámat.

Arra nem volt okom, hogy Yeosangra is haragudjak, bár bevallom, hogy a fenyegetésével egy kicsikét túl messzire ment. Megértem, hogy ideges, amiért elrontottam; a szarban hagytam őt, amikor tényleg szüksége lett volna rám, de talán, ha normálisan szembesített volna a dolgokkal, én is nyugodtabban élhetném tovább az életemet.

De mivel rám ijesztett a kirúgatásommal, muszáj voltam egy ütős tervet kieszelni, csak hogy mivel hatalmas nyomás volt rajtam, a fejem az ürességtől kezdett kongani. Óriási stressz telepedett rám, ez pedig nagyban akadályozta a hatékony gondolkodásomat.

Soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer majd ilyen gondokkal fogok küzdeni.

Eddig is voltak hullámvölgyek a munkám során, ezt nem is tudnám tagadni, de ilyen méretű problémába még sosem ütköztem. Még soha nem voltam ilyen elveszett, bizonytalan és tanácstalan.

Fel akartam hívni valakit, ki akartam kérni egy barátom véleményét; segítséget akartam, de tekintve, hogy lassan éjfélt ütött az óra, pofátlanság lett volna bárkire is rárontanom. Az első ember, aki eszembe jutott, Jimin volt, azonban nem lett volna szívem megzavarni őt. Nem zaklathatok csak úgy akárkit azért, mert nekem szükségem van rá.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve magamra kaptam a kabátomat, s miután a cipőmet is a lábamra rángattam, elhagytam a lakásomat, majd a bérházat is egyaránt. Sétálni szerettem volna; szükségem volt a friss mégis csípős levegőre, a csendre, az itt-ott elsuhanó autók zörejére. Ki kellett tisztítanom a fejemet, s titkon bíztam abban, hogy kint talán választ kapok néhány kérdésemre.

Nem laktam a legveszélytelenebb környéken, de tudtam magamról, hogy simán meg tudnám védeni magamat, ha úgy alakulna a helyzet. Egyébként nem lakom egy gyilkostanyán, csupán esténként sok részeg, esetleg drogos emberbe lehet belebotlani.

Gondolkodtam azon, hogy egyszer szívesen elköltöznék egy barátságosabb, gazdagabb részére a városnak, azonban egy új lakást nem igazán tudtam volna finanszírozni.

Nem vagyok szegény, bár gazdag sem igazán.

Egyelőre jó volt ez így nekem, csinos kis lakásom volt; megpróbáltam a legtöbbet kihozni belőle, s mindent úgy rendeztem be, ahogy azt én elterveztem. Nem volt túl nagy, de az sem mondható rá, hogy egy egérlyuk lenne; egyedül pont tökéletesen elfértem ott.