i'm fine [vmin] ✔︎

tizennyolc: "sokk."

taehyung nem igazán tudta, hogy mit kezdjen a helyzettel. tanácstalanul rótta az utcákat miközben ezernyi gondolat cikázott fejében, majd telefonját elővéve tárcsázta két legjobb barátját. a kedvenc helyükre, a tó melletti kis stégre irányította őket. hideg szél söpört végig a parkon, a nap pedig lassan eltűnni látszott a távolabbi magas épületek mögött. taehyung egyedül ücsörgött a mólón, lábát lelógatva meredt a távolba. lassú lépteket hallott maga mögött, majd mindkét oldalán egy-egy fiú foglalt helyet.

"azt mondta, szeret." nyögte ki taehyung, tanácstalanul ajkába harapva.

"kicsoda?" pillantott rá jackson, de már tudta a választ.

"jimin." sóhajtotta a mellette ülő.

"és ebben mi a rossz?" pillantott az égre jungkook, lassan hajába túrva. senki nem válaszolt. mert nem volt mit. taehyung kiabálni akart, elhordani a kisebbet mindennek, az arcába akarta vágni, hogy ez nem helyes, hogy hagyja abba, hogy ne szeresse... de mégis hogyan tehette volna? ő maga sem tudta mit érez. egyszerre akarta ellökni és örökké a karjaiba zárni. egyszerre akarta megfojtani és maga mellett tudni.

jimin volt számára az, aki mellett nem bírt létezni, de ha nem volt vele, élni sem tudott. olyan volt számára, mint a szmog. nem akarta beszippantani, de ha nem teszi, nem jut elég oxigénhez és abba belehal.

amióta meglátta, vonzotta őt a kisebb, mégis elutasító volt vele. irigy volt rá. úgy érezte, kevesebb, pedig nem erről volt szó. jimin túlságosan is jó volt hozzá. tűrte a mindennapos vitákat és bántalmazást. mellkasa szorított, ahányszor apró mostohaöccsére pillantott. jimin mellette olyan pici volt és aranyos.

"nem tudom mi van velem... nem tudom mit érzek." motyogta taehyung, arcát kezeibe temetve.

"mi az első, ami először eszedbe jut róla, ha ránézel?" kérdezte jackson, tekintetét le sem véve a tó tükörsima felszínéről.

"mi?" rökönyödött meg a középen ülő.

"ne gondolkodj, csak válaszolj." forgatott szemet jungkook.

"oké."

"nos?" sürgette jackson.

"hogy aranyos." mosolyodott el taehyung, lelki szemei előtt elképzelve jimint.

"hogyan becézed?" jött a következő kérdés a jobbján ülő jungkooktól.

"jiminie." mosolygott taehyung.

"mit csinálsz, ha meglátod?" pillantott rá jackson, halvány ajakgörbülettel arcán.

"megölelem." felelte olyan természetességgel, mintha születése óta ezt tenné, pedig csak kevés ideje vannak jó viszonyban.

"jimin kedvenc étele?"

"palacsinta." felelte felháborodással, mintha sértő lenne, hogy ezt a többiek nem tudják.

"kedvenc időtöltése?"

"imád olvasni és sorozatot nézni." taehyung a vízre vetülő tükörképére meredt. nem olyan volt, mint régen. nem olyan volt, mint jimin előtt.

"kedvenc testrésze?"

"az ujjai." nevetett fel halkan.

"legnagyobb álma?"

"hogy író lehessen." felelte magabiztosan.

"szereted?" kérdezte végül jungkook, és mindkét fiú hatalmas vigyorral arcukon fürkészték barátjukat.

a válasz mindvégig ott volt előtte. elképzelte, ahogyan jimin szélesen rávigyorog, szemei szinte nem is látszanak, arca kipirul, pisze orra pedig ezerszer édesebbé teszi őt. apró kézfejével próbálja takargatni arcát, de nem sikerül neki, így zavarában a mellkasába fúrja buksiját. taehyung szíve hatalmasat dobbant. sokkolt volt, ennek ellenére biztos volt válaszában, biztosabb, mint a legegyszerűbb matematikai feladatban, biztosabb, mint bármi másban.

nem válaszolt semmit, csak felhúzva lábait felpattant és hátat fordítva két barátjának sietős léptekkel elindult. a két fiú értetlenül nézett utána, majd ők is felpattantak, de végül megálltak.

"és most hová mész?" kiáltott utána jungkook, jackson pedig idegesen a hajába túrt. taehyung megfordult bár, de nem állt meg, hátrálva szórakozottan széttárta karjait.

"megyek és megmondom neki, hogy szeretem." nevetett fel, majd sarkon fordulva rohanni kezdett.

köszönöm, hogy elolvastad!

-shoya