ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴋ sᴢɪ́ᴠᴇ /ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ./ ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

4. |Gyilkos|

HYDRA - FÁJLOK
1944.

Megtaláltuk a lezuhant James B. Barnest az Ausztrál Alpokban. Bal karját el kellett távolítanunk, helyére kibernetikai végtag került.
Ezután megkezdődtek a kísérletek. Agymosáson ment át, majd kezdetét vette a tesztelés.
A katona engedelmes volt, végrehajtotta feladatait. "

Tovább olvasva a történetet egyre több dolgot tudtam meg róla. Több mint kilencveb ember haláláért felelős a Tél Katonája.
Egészen 2016-ig vannak feljegyzések azokról akiket megölt.

" 2016. Augusztus 15 "

Itt vettem egy nagy levegőt, szaggatottan kifújtam, majd olvasni kezdtem.

" Célpontok:
Adam és Katharine Hudson / amerikai katonai tábornok és ezredes.
Amanda Hudson / katona, tanuló
Katona feladata: Kiiktatni az ellenséget.
Küldetés teljesítve / 90%
Amanda Hudson életben van. "

90%? Tehát nem fejezte be a küldetését, én életben maradtam. Vajon azért kezdett el beszélni velem, hogy befejezhesse amit ott akkor félbehagyott? Vagy már nem olyan, mint régen? A balesetem után nem sokat foglalkoztam a katonaságon belüli ügyekkel, inkább csak befejeztem az iskolát és esküt tettem, mint katona. Néhány évig még ott voltam, de miután a lábam állapota romlott és a rémálmaim is előjöttek, nem maradtam tovább a katonaságnál.
Félek fegyvert vagy bármilyen hasonló eszközt használni. Mindig is rettegtem attól, hogy valaki megtámad, amikor az a fiatal fiú kezdett ki velem, mindkét alkalommal teljesen leblokkoltam. Pánikroham jött rám, mindez a Katona támadásának köszönhető.
De ha egyezik minden, a név, az évszámok, egyszerűen az összes adat, akkor az a James Bucky Barnes, akit én ismerek, ugyanaz a személy lenne, aki megölte a szüleimet?
Hátradőltem a kanapén és csak meredten bámultam a képernyőt magam előtt. Folyni kezdtek a könnyeim, úgy, hogy észre sem vettem. Nem tudtam, hogy sírjak vagy kínomban nevessek azon mennyire elcseszett egy életem van.
Pontosan ezen a napon haltak meg a szüleim hét évvel ezelőtt, most pedig annak a férfinak a lakásán vagyok, aki feltehetően megölte őket.
Beleszerettem a szüleim gyilkosába.
Minden erőmet összeszedve elhagytam a lakást, majd kocsiba ültem és hazavezettem.

" Ugyan az a két személy? Nem lehet más, csakis ő. De nem láttam még a karját, mindig kabát volt rajta és kesztyű.. Kesztyű...Baszki Amy a kesztyű, azt mondta sérülés miatt rejtegeti, tehát az alatt nem egy emberi kéz van, hanem egy műkar."

Ezekkel a gondolatokkal száguldottam haza, majd miután beléptem az ajtón egy cetli fogadott a konyhaasztalon.

" Nem tudom mikor jövök, de el kell mennem az örsre, az egyik páciensem bevitték, sürgős, majd jövök! -Christina"

Az egyik páciensét? A múltkor láttam, hogy jelenleg összesen csak négy van. Közülük az egyik én vagyok, a másik pedig Bucky. A többi kettő pedig katonai veteránok. Csakis Buckyt vihették be valami miatt, van egy ilyen megérzésem.
Visszamentem az autómhoz, majd én is a rendőrségre indultam.
Bent a pultnál megkérdeztem, hogy nem tudják véletlen itt van-e még Dr.Raynor, amikor is azt a tájékoztatást kaptam, hogy az egyik szobában beszélget két férfival.
Gyorsan a telefonomhoz nyúltam, majd írtam neki egy üzenetet.

" Itt vagyok az örsön, gyere ki kérlek ha végeztél"

Az említett szobából egy barna bőrű férfi viharzott ki. Nyitva hagyta az ajtót, így láthattam Christina-t és Buckyt... Tudtam, hogy ő került bajba.
Raynor felállt, majd hozzám sétált.
- Miért vagy itt?- kérdezte.
- Megtudni az igazat.- válaszoltam rezzenéstelen arccal.
- Menj be hozzá, beszélj vele.- sóhajtott, majd végigsimított a karomon.
Remegő lábakkal és egy hatalmas gombóccal a gyomromban léptem be a terembe, majd becsuktam az ajtót.
James rám kapta a tekintetét és egyenesen a szemeimbe nézett.
- Amanda..- suttogta meglepetten.
- James..- az asztal másik feléhez sétáltam, majd leültem az ott található székre, pontosan vele szemben.
- Miért vagy itt?- kérdezte.
- Miattad. Te adtad nekem ezt a papírt, te akartad, hogy menjek el abba a múzeumba, én megtettem.- emeltem fel a kis cetlit amin a cím szerepelt.
- Mit tudtál meg?- könyökölt az asztalra.
- Sokmindent, eleget ahhoz, hogy most ide jöjjek. Megtudtam, hogy te valójában, 1944-ben halottnak lettél nyilvánítva. Ez igaz?- fontam keresztbe karjaimat.
- Igen.. Egy küldetés során lezuhantam a tehervagonról a mélybe. Mindenki azt hitte halott vagyok.
- De nem voltál az.- vágtam a szavába.
- Nem..Egy Armin Zola nevű férfi kísérleti nyula voltam egy korábbi bevetésen amikor a csapatommal együtt elfogtak minket. Hasonló szérumot fecskendeztek belém, mint Steve Rogersbe, róla már biztosan hallottál. Steve kiszabadított minket onnan, senki sem tudta, hogy bennem van a szérum, aztán ennek köszönhetően túléltem az esést. A HYDRA megtalált és magához vett.
- Elolvastam a fájlodat James..Apám kódjával beléptem a katonai rendszerbe és elolvastam amit rólad írnak.
Láttam rajta, hogy először elcsodalkozik, majd tekintete komollyá válik, tudta mi következik.
- Bucky...Vedd le a kabátod és a kesztyűt.- szóltam hozzá érzelemmentes hangon.
- Micsoda?- kapta rám a tekintetét.
- Vedd le!- emeltem fel a hangom.
Megrázta a fejét, de eleget tett kérésemnek. Levette mindkét ruhadarabot, így láthattam a karját.
Nem olyan volt, mint amire én emlékszem, a szürke szín helyett fekete volt, arany csíkokkal, valamint a csillag sem volt már rajta.
Remegő hangon, de feltettem a kérdést, amitől tartottam.
- James..Te voltál a Tél Katonája?
Nagy levegőt vett, majd szaggatottan kifújta azt.
- Igen. - válaszolt határozottan.
Teljesen kővé dermedtem hallva válaszát. A számhoz kaptam, visszafolytva ezzel a sírást.
- Mandy..- állt fel, majd felém nyúlt, de megállítottam.
- NE! - kiabáltam - kérlek ne érj hozzám! Én ezt..nem..nem tudom..te voltál az, aki..aki megölte a szüleimet...Te voltál az, aki kergetett az erdőben, te akartál megölni engem..- meredtem magam elé.
- Amanda, irányítás alatt álltam, önszántamból sosem tennék ilyet, sohasem akartam az a szörnyeteg lenni, amit a HYDRA készített belőlem! Sajnálom, annyira sajnálom Mandy...Ha tehetném visszacsinálnám, de sajnos nem lehet. Megbántam, milliószor megbántam már mindazt amit tettem az emberekkel. Kísértenek engem, minden este. A te fájdalmas sikolyod azóta is a fejemben visszhangzik. Megbántam amit tettem, sosem ártanék neked szándékosan!- magyarázkodott.
- Nem fejezted be a küldetést.. Életben maradtam..Még mindig meg akarsz ölni? Mert ha akarod, most megteheted...- néztem fel rá.
- Mandy, nem, dehogy is.. Nem bántanálak sohasem újra..évekig tartott, amíg kiszedték belőlem a katonát, egy része talán még mindig bennem él és bennem is fog, amíg meg nem találom a békét, amit keresek. De nem bántok már senkit sem, soha többé nem ölök embert. Meg akarok változni.
- Tudtad, hogy én ki vagyok? Azért álltál szóba velem? Hogy jóvá tedd azt, amit régen tettél?- kérdeztem tőle.
- Az elején nem tudtam ki vagy pontosan, csak annyit tudtam, hogy Mandynek hívnak. Aztán két héttel ezelőtt, megtudtam a teljes neved és a múltad is.
- Dr. Raynor mondta el igaz?
Nem válaszolt a kérdésemre.
- Ő volt IGAZ?- emeltem fel újra a hangom.
- Igen, azt mondta maradjak távol tőled, mert csak fájdalmat okoznék neked. Így nem tudtam mi tévő legyek. Romboltam, zúztam, a lakásom egy romhalmaz lett emiatt. Próbáltam leírni azt amit gondolok, de nem ment. Tudtam, ha minden szó nélkül eltűnök, akkor is fájdalmat okozok, ezt láttam a legjobb megoldásnak, felszívódni egy kis időre. Láttam, hogy kerestél, de sosem mertem felvenni a telefont. Féltem, egyszerűen féltem. Szándékosan írtam le a címet, azt akartam, hogy tudd a múltam. Gyáva voltam eléd állni és elmondani. Sajnálom.
Felálltam az asztaltól, majd jobbnak láttam elhagyni a helységet. Utoljára még megálltam mellette és rá sem nézve beszéltem hozzá.
- Tudod, ha akkor ott elmondod az igazat, miután megtudtad ki vagyok, nem fájna ennyire ez az egész. Nekem most időre van szükségem, kérlek ne keress addig ha kérhetem. - kivettem a nyakamból a céduláit és a kezébe nyomtam.
- Mandy várj!- nyúlt utánam fém karjával.
Megérintette a vállam és maga felé fordított.
A kéz láttán bevillant szemeim előtt a kép, amikor hosszabb hajjal, maszkban, szürke fém karjával a nyakamat szorította.
- ENDGEDJ EL!- kiáltottam, majd ellöktem kezét a vállamról - Ne érj hozzám! - sírtam el magam.
- Mandy én..- kezdett volna bele, de otthagytam őt.
Kisiettem a teremből, meg sem álltam az autómig. Mikor beszálltam még láttam Buckyt kiszaladni a rendőrség épületéből. Riadt volt a tekintete és engem keresettm. Kitolattam a parkolóból és elhajtottam onnan.
A temető felé vettem az irányt, kiszálltam a kocsiból és a szüleim sírjához siettem.
Leültem a sír elé törökülésben és beszélni kezdtem a sírhoz.
- Anya, Apa..Mit tegyek? Tehetetlen vagyok..El akarok tűnni a föld színéről, nem..nem tudok többet a szemébe nézni. Nem..el akarom őt felejteni, de nem vagyok rá képes. Beleszerettem, ostoba mód beleszerettem..Anya kérlek segíts..segítened kell..Nem tudom mi tévő legyek..- folytak patakokban a könnyeim.
A szívemhez kaptam és sírtam. Az egész temetőben hallani lehetett fájdalmas zokogásom.
Szapora lépteket hallottam magam mögött, majd egy kezet érzetem a vállamon és valaki szorosan átölelt.
- Nyugodj meg Amy, minden rendben lesz, nyugodj meg.- ölelt magához Christina.
- Meg akarok halni, bárcsak akkor meghaltam volna!- hebegtem.
- Ne beszélj ilyen hülyeségeket Amanda, túl leszel ezen is hidd el, itt vagyok és segítek! Itt vagyok Amy, minden rendben lesz. Shh..- simogatta a fejem közben.
- Chrisitna, én..én nem tudom mi tévő legyek! Nem..nem tudom mi van velem..Az egyik részem soha többet sem akarja látni Jamest, a másik viszont most azonnal visszamenne hozzá! Elveszett vagyok, hiányoznak a szüleim, hiányzik anya és apa. Hiába vagyok felnőtt, nem vagyok képes feldolgozni a történteket. Megtörtem Tina, teljesen megtörtem.- sírtam karjai közt.
- Shh, shh. Nyugodj meg. Menjünk haza, majd ott átbeszélünk mindent, gyere Amy, hazamegyünk.- segített fel a földről.
Tina hazavitt, vettem egy meleg fürdőt, majd leültünk átbeszélni a dolgokat.