35. |Emlékezz!|

547 37 0
                                    

Ismét furcsa zajokat hallottam magam körül, messziről halk beszélgetés szűrődött be, közvetlen mellőlem pedig halk szuszogást észleltem a bal oldalamon. Lassan nyitottam ki a szemeimet, eztán realizáltam, hogy egy kórházi szobában fekszem. Jobb kezembe infúziót vezettek, ami hamarosan lecsepeg. A szobában csak egy kislámpa világított a középen lévő kisasztalon, ahol Tom ült és olvasott valamit a mobilján. Elnéztem a bal oldalamra, ahonnan a szuszogást hallottam, anya volt az. A kezemet szorongatva ülve aludt mellettem. Nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam azt. Apa felkapta a fejét a hangra, majd felállt és anyához sétálva felébresztette őt.
- Mi a baj mi történt?- ébredt fel anya.
- Felébredt.- válaszolta Tom suttogva.
Anya rám nézett és szemei ismét könnybe lábadtak. Azonnal felállt, majd átölelt.
- Végre ébren vagy kincsem!
- Mi történt?- kérdeztem erőtlen hangon.
- Elájultál. Azt mondták enyhe agyrázkódásod lett, valószínűleg akkor, amikor az a mocsok leütött és utólag is volt hatása.- válaszolt anya.
- Meddig voltam eszméletlen?
- Egy teljes napig kincsem, plusz néhány óra..- szoritotta meg a kezem Tom.
- Egy nap? Azt hittem néhány óra telt csak el!- lepődtem meg.
- Sajnos nem édesem, de mostmár jobban vagy és ez a lényeg!- simított végig az arcomon anya.
- Bucky hol van? Vele mi van? Jól van?- kérdezősködtem felőle.
- Igen, rendbe tették, viszont még mindig eszméletlen, eddig nem ébredt fel ő sem.- rázta meg a fejét anya.
- Mennyi az idő?
- Éjfél múlt tíz perccel.- nézett a telefonjára Tom.
- Hol van most?- kérdeztem ismét.
- A szomszéd szobában, egyelőre ide nem hozhatták, ezért van külön.- mutatott a mögöttem lévő fal felé anya.
- Látnom kell őt!
- Mandy adj egy kis időt magadnak kérlek! Pihenned kell, mostmár nem választ el titeket semmi, biztonságban vagytok mindketten!- nyugtatott anya.
Igaza volt, pihenésre van szükségem a kicsinek sem tesz jót. Lenéztem a hasamra, majd bevillant a tudat, hogy én terhesen csináltam ezt végig.
- Anya! A baba jól van? Vele nincs baj?- néztem rá kétségbeesetten.
- Vele nincs semmi baj, rendben van, nem esett bántódása, nyugodj meg kicsim!
- Hála az égnek!- sóhajtottam megkönnyebbülten.
- Szólok az egyik nővérnek, hogy lement az infúziód!- sietett ki a szobából Tom.
Pár pillanat múlva egy nővérrel tért vissza, aki megszabadított az infúziómtól, így már mozgathattam azt a kezemet is.
Hallgatva anyáékra visszaaludtam és közben kiüríttettem a fejem minden negatív gondolattól, hogy lenyugodhassak. Hajnali három körül zajokra keltünk fel mindhárman, amik a szomszéd szobából szűrődtek át. Az egyik nővér berontott hozzánk és kétségbeesetten nézett rám.
- Maga Amanda igaz?- kérdezte zihálva.
- Igen én vagyok, miért, mi történt?
- Jönnie kell, a férfi a szomszédban folyamatosan magát keresi, az ön nevét hajtogatja szüntelen!
- Apa kérlek segíts!- nyújtottam felé a kezem.
Tom megfogott és lesegített az ágyról. Tettem néhány bizonytalan lépést, mire sikerült megtartani az egyensúlyom. A szüleim támogatásával a másik szobába siettem, ahol két nővér próbálta megnyugtatni az ágyon ülő, zavart Jamest. Mellé érve megfogtam az arcát és magam felé fordítottam.
- Itt vagyok James, nyugodj meg! Itt vagyok veled!- kiáltottam.
A nővérek és anyáék is kimentek magunkra hagyva minket.
Bucky szemei megteltek könnyel amint meglátott. Felém dűlt, fejét a mellkasomba fúrta és szorosan átölelt.
- Emlékszel rám Bucky?
- Te vagy a lány, te vagy az aki megmentett!- hebegte.
- Csak ennyire emlékszel velem kapcsolatban?
Eltoltam magamtól és a szemébe néztem.
- Tudni akarom ki vagy, olyan, mintha ismernélek, jobban, mint bárkit. - vizslatta arcomat.
- Mert ez így is van! Ismersz engem, az életed része vagyok, ahogy te is az enyém, egy nagyon fontos része!
- Fontos?
- Igen!- bólogattam visszafojtva a sírást.
- Úgy érzem az vagy nekem!
Egy pillanatra sem vettem le szemeimet az övéről.
- Emlékezz rám kérlek!- suttogtam összetörten.
- Próbálok..- döntötte homlokát az enyémnek.
- Azt ígérted vigyázol rám!- suttogtam megtörten.
Éreztem ahogyan izmai mereven befeszülnek a szavak hallatán, majd rémülten tekint rám.
- Mi a baj? Rosszul vagy? Minden rendben?- kérdezgettem aggódva.
- Amanda..- suttogta.
- Mondd mégegyszer kérlek!- lepődtem meg szavain.
- Amanda, te vagy Amanda!- nézett újra a szemeimbe.
- Ki vagyok én neked?- csuklott el a hangom.
- A mindenem!- magához húzva gyengéden megcsókolt.
Nyaka köre fontam a karjaimat és visszacsókoltam.
Hosszú percek után lassan távolodtunk el egymástól. Kezeit az oldalamhoz vezette, azonban hirtelen megállt és odakapta tekintetét. Kezével lesimította a ruhámat, így mégjobban látszott a pocakom.
- Mandy, te.. - hebegte.
- Igen, babát várok.- bólintottam.
Szemeiben megcsillant a félelem néhány másodpercre. Azonnal levettem mit gondolhat, ezért mielőtt bármit is mondhatott volna megelőztem őt.
- Te vagy az apukája.- mosolyogtam rá.
- Tényleg?- tűnt el arcáról az aggodalom- Azok után amiket a telefonba mondtam neked aznap, megijedtem, hogy talán..
- Fájtak a szavaid, de tudtam, hogy valami nem stimmel, önszántadból sosem mondanál ilyet. Egyébként is, hat hónapos terhesen utánad mentem volna, kerestelek volna téged kétségbeesetten? Belesodrom magam egy olyan veszélyes szituba, ami abban a bunkerben történt? A válasz hidd el számomra nagyon egyértelmű! Másért nem tettem volna meg, de mivel rólad volt szó, ezért képes voltam kockáztatni! Nem kerestem mást helyetted, téged akartalak visszakapni!
- Hat hónap? Mikor tudtad meg?
- Azután, hogy eltűntél.. - hajtottam le a fejem.
- Sajnálom Mandy, hogy ennyire gyenge voltam!- fogta meg lágyan a kezem.
- Ez nem a te hibád, nem te akartad, hogy így történjen! Ami történt megtörtént változtatni nem tudunk rajta, most viszont újra együtt vagyunk! Remélem, hogy ezután is velem maradsz.- halkultak el a szavaim.
- Mandy te miről beszélsz? Miért ne maradnék veled?- simított végig arcomon.
- Nem terveztük egyelőre a babát, nem vagy dühös emiatt?
- Dühös? Édesem, boldogabb nem is lehetnék jelen pillanatban! Visszakaptalak téged, ráadásul veled együtt életem egyik legnagyobb ajándékát is.
- Örülsz neki?
- Örülök. Ezt akartuk mindketten, közös életet és családot!
- Jajj de buta vagyok!- hajtottam fejemet a mellkasához.
- Nem vagy az Mandy, csak féltél hogyan reagálok. Nem szerettél volna egyedül maradni, ismerlek már. Sajnálom, hogy eddig nem vehettem részt az életedben az elmúlt fél évben, de mostmár itt leszek, ígérem melletted maradok és együtt végigcsináljuk!- ölelt magához.
- Kérlek ne tűnj el újra! Nem akarom, hogy újra eltűnj! Nem akarok nélküled élni James, te vagy minden amit csak kívánhatok, ha te nem vagy, nem marad semmim!- törtem meg.
- Soha többé nem hagyom, hogy ilyen történjen!
Az erőm lassacskán kezdett elhagyni, még mindig fáradt voltam, minden olyan gyorsan történt az elmúlt percekben, nem figyeltem magamra. Megszédültem és zsongott a fejem. Belekapaszkodtam az ágy szélébe, Bucky a vállaimnál tartott meg.
- Mandy mi a baj?- kérdezte aggódva.
- Nem érzem jól magam.. Nyugodj meg, el fog múlni, csak, le kell ülnöm, azonnal le kell ülnöm!
Remegő kézzel az ágy melletti székért nyúltam, majd James segítségével leültem rá.
- Hozok segítséget, vissza kell menned a szobádba!
Majdnem lemászott a kórházi ágyról amikor megállítottam.
- Ne! Maradj itt, neked is pihenned kell, egyelőre ne erőltesd a járást, katona ide vagy oda, hónapokig kínoztak, legalább adj egy kis időt magadnak, amint jobban leszek szólok anyának, csak adj egy kis időt.
Beleegyezően bólintott és visszafeküdt az ágyra. Fém karja volt felém kezemet az övére vezettem, ujjainkat pedig összekulcsoltam. Magához húzta és megcsókolta kézfejemet, ekkor vette észre a jegygyűrűt is.
- Nem vetted le. - mosolyodott el.
- Persze, hogy nem, máshoz nem vagyok hajlandó hozzámenni.
- Más nem viselne el!
- Ahogy téged sem!- nevettünk egyszerre.
Anya és Tom együtt néztek minket az ajtóból, mindkettejük arcán mosoly ült.
- Gyere Mandy, ideje visszamenni, mivel Bucky felébredt, az orvos szeretné látni.- sétált közelebb anya.
- Neki is szükség van pihenésre, segíts neki visszamenni kérlek!- nézett Bucky anyára.
Anya segített felállni. Mielőtt elindultunk volna, megtámaszkodtam az ágyon, majd lehajoltam Buckyhoz és egy apró puszit nyomtam a homlokára.
Az orvos ekkor érkezett meg, anya és Tom átvittek a szobámba és lefektettek.
A gyomromban enyhe görcsöt éreztem, reméltem nem lesz semmi komolyabb baja a történtek után.

ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴋ sᴢɪ́ᴠᴇ /ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ./ ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ Donde viven las historias. Descúbrelo ahora