ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴋ sᴢɪ́ᴠᴇ /ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ./ ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

27. |Család|

Tom habozás nélkül visszaölelt. Ahogyan a karjai közt voltam, nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem, szavakkal nehéz lett volna kifejezni. Huszonöt évem alatt egyszer sem találkoztam ezzel a férfival, sosem láttam még, mégis, annyira megnyugtató a közelsége.
Sok rossz dolgon ment keresztül, ahogy itt mindnyájan, de most, hogy együtt vagyunk, azt hiszem mindenki nevében mondhatom, hogy kárpótlás ez a meghitt pillanat.
- Tudjátok mit? Hagylak egy kicsit beszélgetni titeket kettesben is, nem hiába hívattad anyát is ide, nekem most úgyis egy kis friss levegőre van szükségem!- álltam fel.
- Kicsim, biztos, hogy-
- Igen anya, biztosan jó ötlet! Nektek is van mit megbeszélnetek.
Biztatóan rámosolyogtam Tomra, aki ijedt tekintettel nézett rám ötletem hallatán, de végülis beleegyezett.
Kimentem a ház elé és leültem a tornácon lévő egyik székre.
Néhány perc múlva a ház takarásból megláttam Mr. Kinget, ahogyan a rózsákat gondozza, felkészíti őket a télre ha jól sejtem.
Messziről ő is észrevett, majd intett, hogy menjek oda.
Kissé hezitáltam, de végülis, ő a nagyapám, jobb lenne őt is megismernem.
Lesétáltam a tornácról és egyenesen hozzá mentem. Megálltam mellette, majd zavartan billegtem előre hátra.
- Szóval te lennél a kicsi lány, akiről a fiam mesélt.- kezdett bele.
- Úgy tűnik.
- Nagyon szép vagy csillagom!- mosolygott rám.
Meglepődtem, hogy ilyen kedves velem és ennyire közvetlen.
- Köszönöm szépen!- pirultam el.
- Hasonlítasz mindkettőjükre!
- Ez igaz!
- Ne legyél zavarban kedves, nyugodtan engedd el magad mellettem!- legyintett felém.
- N-nem neheztel rám?
- Jajj már, miért tenném? Nem hazudok, ha azt mondom, Katherine-úre egy kicsit haragszom, amiért így alakultak a dolgok, de idővel megbékélek majd. Rád miért haragudnék? Te semmit sem tehetsz erről, ez az ő felelőtlenségük. Mármint, ne úgy értsd, hogy a te születésed rossz dolog, mert egyáltalán nem, amit utána tettek ezek ketten, az a felelőtlenség. Hogyan neheztelhetnék erre a gyönyörű fiatal leányra, aki itt áll előttem végre valahára ennyi v után! Bárcsak a feleségem is megismerhetne téged!
- Mi történt vele? Ha nem túl személyes kérdés..- érdeklődtem.
- A városban lévő otthonban ápolják, Alzheimer kórban szenved. Nem emlékszik senkire sem. Időszakosan előjönnek neki emlékképek, akkor tudja kik vagyunk, azonban egyre csak rosszabbodik az állapota.- hajtotta le a fejét.
- Nagyon sajnálom, ami magukkal történt.
- Talán egyszer elviszlek, mégha nem is emlékszik, mégiscsak tudnia kell, hogy itt vagy! Persze, csak ha szeretnél!
- Örülnék neki, ha láthatnám őt is, legalább egyszer.- mosolyogtam az idős úrra.
- Biztosan ő is fog neked!
Viszaguggolt a rózsákhoz és tovább rendezgette őket.
- Nagyon szép a rózsa ültetvénye!- dicsértem meg a virágyágyást.
- Ugyan már, tegezz nyugodtan Amanda, nem haragszom meg érte! De köszönöm, Henriett kedvence volt mindig is, rengeteget gondozta és fáradozott vele, sosem hagyta, hogy hozzányúljak. Mióta ápolásra szorul, átvettem a munkáját, nem akartam, hogy kárba menjen mindaz, amit ő felépített és annyit dolgozott érte. Bár már sosem kapom őt vissza, ez legalább összeköt vele.- simogatta meg a földet.
A szívem is összeszorult szavai hallatán. Ritka, hogy valaki ennyire szeresse a másikat, de azt hiszem ők ketten imádták egymást. Ez a férfi itt előttem, példa lehet sokak számára, annyi rossz megpróbáltatás után is képes ennyire pozitív maradni, hiába nem emlékszik rá a saját felesége, ő akkor is kitart mellette, azt hiszem ezt nevezik őszinte és tiszta szerelemnek.
Szemeim akaratlanul is könnybe lábadtak. Leguggoltam mellé és figyeltem mit csinál.
- Segíthetek esetleg valamiben?- kérdeztem miközben kihúztam néhány fűszálat.
- Nos, ha gondolod, abból a zacskóból adogathatod nekem a földet azzal a kis lapáttal mellette, de nem muszáj csillagom, összekoszolod a szép ruhádat.
- Szeretnék segíteni, a ruhát pedig ki lehet mosni, azt hiszem van egy kis időnk kettesben, magukra hagytam őket beszélni.- biccenettem a ház felé.
- Csak a fiam ne legyen bolond!- nézzett oda ő is.
- Talán ezúttal nem lesz az!
- Félre ne értsd, kedvelem édesanyád, de amit tett az csúnya dolog volt!
- Bármennyire is szeretném nem ezt hinni, én is így gondolom. Most van esélyük kijavítani a hibákat.
- Ha nekik nem lesz, arra kérlek neked legyen elég eszed felnőtt módjára gondolkodni!- nézett rám kérlelően.
- Minden tőlem telhetőt megteszek!
- Rendben csillagom. Na add az első lapátot, közben pedig, ha szeretnél mesélhetsz magadról.
Mr. Kingnek is elmeséltem mindent szinte az elejétől egészen mostanáig. Szegény tekintete fájdalmat tükrözött az utolsó történések hallatán.
- Úgy látom az élet most sem kímélt meg egy ilyen fiatal gyönyörű leányt a fájdalomtól. Sajnálom, hogy mindezeken át kellett menned, nem ezt érdemelnéd Amanda.- fogta meg a kezem bíztatóan.
- Valami rosszat csak véthettem, ha így büntet az élet.- vontam meg a vállam.
- Ugyan már, minden rossz után jön valami jó, ezt jól jegyezd meg! Ez csak egy átmeneti állapot, el fog múlni és eztán újra boldog leszel. Ha mástól nem is, majd a picitől akit a szíved alatt hordasz! Remélem megérem a születését, végre én is dicsekedhetnék a barátaim közt, hogy dédnagypapa lettem!
Elnevette magát, amire én is. Anya és Tom ekkor jöttek ki együtt a lakásból, tekintetük pedig azonnal ránk vándorolt.
- Nahát végre ti is itt vagytok!- folytatta Mr.King.
- Gondoltuk kinézünk hozzátok, de úgy tűnik elvoltatok!- lépett közelebb Tom.
- Mint láthatod, egészen hamar megtaláltam a közös hangot az unokámmal. Nemvolt nehéz, nagyon okos és értelmes leányzó, büszke lehetsz rá Kate!
- Az is vagyok!- mosolygott rám anya.
- Gyere Amanda, segítek felállni.- nyújtott kezet Tom.
Elfogadtam a segítségét, belekapaszkodtam a kezébe, ő pedig felhúzott, majd le is porolta a lábam és a ruhám is.
- Köszönöm szépen!- mosolyogtam rá.
- Igazán nincs mit Mandy!
- Lassan vissza kellene indulnunk nem? Már így is sötétben fogunk visszaérni.- szólt közbe anya.
- Aludjatok itt, majd holnap visszamentek, nyugodtan maradhattok!- vetette föl az ötletet Mr.King.
- Nem szeretnénk zavarni!- szabadkozott anya.
- Nem zavarnátok, ugyan már, az utolsók közé tartoztok akik bármikor is zavarnának. Egy éjszaka, legalább több időnk lesz még beszélgetni- erősködött Tom is.
- Ha Amanda nem bánja.- nézett rám anya.
- Nos fiatal hölgy, mi legyen?- bökte meg a lábam Mr. King.
- Hát.. nekem tetszik az ötlet.- mosolyogtam zavartan.
- Akkor bizony megyek és előkészítem a vendégszobát.- állt fel Mr.King.
- Segítek, ne egyedül kelljen, mégiscsak mi leszünk ott!- ajánlottam fel és utána siettem.
Felvezetett egészen az emeleti szobákhoz, majd a lépcsőtől balra lévő második ajtón bemenve megcsináltuk a vendégszobát estére.
A nagyapám és én együtt készítettünk vacsorát, addig anyáék odakint beszélgettek egymással.
- Szerintem behívhatod őket csillagom!
- Rendben. - hagytam néhány másodperc szünetet, majd mosolyogva ránéztem. - nagyapa.
Azonnal rám kapta tekintetét, sűrű bajsza alatt szája hatalmas mosolyra húzódott és bólintott.
Megálltam a hátsó ajtónál és figyeltem őket. Anya Tom-ot figyelte ahogyan mesél, láttam rajta, hogy boldog, a mosolya is őszinte volt. Először látom ezt rajta egy férfi mellett, valóban őt szerette egész életében.
Lassan nyitottam ki az ajtót és kopogtam kettőt, hogy felfigyeljenek rám.
- Kész a vacsora, ha gondoljátok jöhettek, bár ajánlanám, mert a nagyapa eléggé akaratos.
Tom állt fel először, felsegítette anyát és előre is engedte. Megállt mellettem és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Máris nagyapának hívtad az apámat!- mosolygott rám.
- Gondoltam jól esne neki.- csavargattam zavartan egyik hajtincsem.
Vállon ragadott, majd így mentünk együtt a konyhába és ültünk le.
Vacsora után én kezdtem a zuhanyzást, kaptam Tom-tól néhány ruhát, ugyan férfiruhák voltak és kicsit bővek is, de hozzá szoktam már az ilyesmikhez.
Utánam anya, majd Tom, végül pedig Mr. King következtek.
Felkaptam a kabátom és kiültem kicsit a hátsó teraszra este nyolc körül.
Negyed órája ülhettem kint egyedül, amikor Tom lépett ki az ajtón egy pokróccal a kezében.
A plédet rám terítette és leült mellém.
Zsebéből elővette cigarettás dobozát, az egyiket szálat a szájába vette és majdnem meggyújtotta amikor észbe kapott.
- A picsába!- morzsolt el egy gyors káromkodást.
Felpattant és arrébb sétált. Kuncogva néztem utána és őt figyeltem.
- Majdnem melletted gyújtottam meg miközben te terhes vagy! Ahh, jól debütálok, mint apa! Meg mint nagyapa is..- csóválta meg a fejét.
- Ugyan már! Eszedbe jutott és arrébb is mentél, ettől még nem leszel a szememben rossz ember!
- Alig ismerlek még, de máris imádlak téged! Titkon mindig is így éreztem, mégiscsak az én vérem vagy!- húzta ki büszkén magát.
- Valahol örülök ennek.
- Ezt hogy érted?- kérdezte meglepetten.
- Ap-, vagyis Adam és köztem mindig is éreztem némi szakadékot. Furcsa volt a kezdetektől fogva számomra, hiába mellette nőttem fel, volt, hogy azt éreztem egy idegen számomra. Talán ő is ezt érezte. Kedves volt velem, mégis szigorú és sokmindent megkövetelt. Nem katona akartam lenni kisebb koromban, de nem volt túl sok választásom, muszáj volt olyan iskolát választanom.
- Mi akartál lenni?- érdeklődött Tom.
- Eleinte táncolni akartam, általánosban jártam órákra és imádtam, amint befejeztem a sulit, nem folytathattam a táncot a katonaság miatt. Úgy emlékszem hetedik osztály környéken jött egy ötlet számomra, hogy óvónő szeretnék lenni, erről még anya sem tud..
- Adam miatt nem merted elmondani nekik?
- Nagyon határozottan megkövetelte azt, hogy oda menjek ahová ő akarja. Meg sem mertem mondani nekik, hogy más elképzeléseim vannak. Lemondtam róla és teljesen a katonaságra koncentráltam, a sérülésem után meg még messzebb került tőlem ez az egész.
Elszívta a cigarettáját, majd mellém ült és magához húzott.
- Sajnálom, hogy ezt mondom, de legszivesebben beütnék annak a seggfej Adamnek, amiért ennyire nem hagyott téged érvényesülni! Hogyan tehette ezt?!- csattant fel.
- Már úgyis kár ezen idegeskedni, elmúltak az évek. Jelenleg is a katonaságnál vagyok, mert máshoz nem nagyon értek, ezek után valószínűleg majd valamilyen irodai munkát vállalok el a kicsi miatt.
- Amanda, még előtted az élet, nem próbálod ki magad máshol?
- Nem tudom, még gondolkodnom kell ezen. Jelenleg túl sok minden van a fejemben.. Eltűnt a vőlegényem, babát várok, nyolc év múlva felbukkannak a szüleim, holott azt hittem meghaltak, majd kiderül, hogy akit huszonöt évig apámnak tekintettem az nem is az apám, a vér szerinti egy teljesen másik fickó, aki jelen esetben mellettem ül. Mi ez ha nem egy érzelmi hullámvasút?!- csaptam a combomra.
- Ebben teljes mértékig igazad van, bár sokmindent nem tudok most mondani, de annyit talán igen, hogy bárhogyan is dönts, támogatni foglak téged és melletted leszek. Szeretnék az életed része lenni mostantól, úgy, mint egy rendes édesapa, meg akarok adni neked mindent, amire csak vágysz. Védeni foglak téged minden rossztól és nem hagyom, hogy bajod essen, sem testileg sem pedig lelkileg!
Meredten figyeltem őt mondatai után. Szemeim megteltek könnyel, majd felé fordultam és magamhoz szorítottam őt.
- Hé, ne sírj kicsilány!- ölelt át.
- Köszönöm, hogy mellettem maradsz apa!
A szó hallatán erősebben szorított magához.