ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴋ sᴢɪ́ᴠᴇ /ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ./ ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

26. |Thomas A. King|

Zsebre vágtam a képet, szembe fordultam a tóval és hagytam, hogy a meleg nyári szellő simogassa arcomat.
Rengeteg dolog kavargott a fejemben, sokminden zúdult most a nyakamba, szinte alig állok már a súlyok alatt, viszont muszáj erősnek lennem, szép lassan minden terhet leveszek majd a saját vállamról és talpra állok, legfőképp a kicsi miatt is.
Lelki szemeim előtt láttam Bucky arcát, ahogyan mosolyog.
Az emiatt keletkezett kósza könnycseppet letörölve indultam be énis a lakásba, hogy segítsek anyuéknak.

Két hét telt el a beszélgetésünk óta. Ez idő alatt bejelentkeztem az egyik orvoshoz és rendesen járok kontrollra is. A pocakom folyamatosan nő, már valamennyire látni rajtam, de még nem feltűnő.
- Ebben a ruhában kifejezetten látszik!- állapította meg Tina.
- Talán nem ebben kellene mennem..Ahj, nem tudom mit csináljak! Nem bírok tiszta fejjel gondolkodni!- ültem le az ágyra.
Ma van a nagy nap, amikor találkozom Tommal. Anyával egy hete beszéltem le, hogy keresse föl. Nem volt elutasító, azonnal igent mondott a találkára, elmondása szerint várja, hogy megismerhessen, mélyen legbelül pedig én is hasonlóképp érzek.
- Jó lesz ez a ruha Amy! - bíztatott Tina.
- Marad , úgysincs kedvem átöltözni!
Magamra kaptam a bőrkabátom és lesiettem a lépcsőn, mert anyu már a kocsiban várt rám.
Beszálltam, majd  elindultunk az uticélunk felé, ami két órányi autókázásra van innen.
- Csinos vagy kicsim! Tom el lesz ájulva, hogy ilyen gyönyörű lánya van!- nézett végig rajtam anya.
- Nem akartam felvenni ezt a ruhát, mert ebben már látszik a hasam, bár jelenleg csak úgy tűnik, mintha jól bezabáltam volna.- húztam el a szám.
Anya erre csak jóízűen elnevette magát.
- Ugyanígy éreztem én is, mikor veled voltam terhes. Az elején kicsit furcsa, de amint növekszik majd, egészen másképp fog hatni.
- Ha már megismerkedek vele, jobb ha ezt is megtudja nem igaz? Végülis, az ő unokája is lesz nemde?- piszkáltam zavartan az egyik hajtincsem.
- Valójában, ez igaz, ő lesz a vérszerinti nagyapja a picinek.
Az út eléggé csendesen telt. Anya is feszült volt, Tom külön megkérte, hogy ő is jöjjön velem, szeretné látni. Izgult, látszott rajta, bár én sem rejettem az érzelmeim véka alá. Egész úton doboltam az ujjaimmal, piszkáltam őket, csavargattam a hajam, nagy levegőket vettem, majd szaggatottan fújtam ki.
Mikor odaértünk meg akartam gondolni magam, nem éreztem magamban semmennyi erőt sem ehhez az egészhez.
- Nem fog menni!- hajtottam fejemet a műszerfalra.
- Tudom, hogy izgulsz, jelenleg én sem érzem magam elég erősnek ehhez, de együtt megcsináljuk, ketten elég erősek leszünk ehhez.- simított végig a hátamon.
- Igazad van, rendben, gyerünk!
Remegve nyitottam ki a kocsi ajtaját, majd szálltam ki. Pár pillanatig nem engedtem el az autót, a lábaim remegtek és egy lépést sem voltam képes tenni előre.
Anya mellém sétált és megfogta a kezem, ezzel erőt adva, hogy meginduljak.
Felsétáltunk a tornác lépcsőjén egészen a bejáratig, ahol anya becsengetett. Néhány másodperc múlva egy idősebb úr nyitott ajtót nekünk.
- Üdvözölöm Mr. King!- köszönt anyu először.
- Szervusztok!- mosolygott ránk.
- Ü-üdv!- nyögtem ki gyorsan.
Az öreg beljebb tessékelt minket a lakásba. Tágas volt és eléggé otthonos, rengeteg kép lógott a falakon, mind családi emlékek lehettek.
- Szólok a fiamnak, hogy itt vagytok, foglaljatok helyet a nappaliban, mindjárt itt lesz!- mutatott a kanapé felé a bácsi.
- Köszönjük Mr. King!
Anya leültetett és mellém ült.
- Ő Tom édesapja.- súgta a fülembe.
- Szóval, ő a nagyapám?- néztem rá meglepetten.
- Nos, igen. Gyakorlatilag ő az.
Az idős bácsi benézett hozzánk, balra fordult a folyosó irányba, majd biccentett egyet és kiment a bejárati ajtón.
Lépteket hallottam abból az irányból, ahová Mr. King nézett. Végül a fal mögül megjelent ő, az a férfi akit a képen láttam. Idősebbnek nézett ki élőben, a haja is más volt, valamint a tekintete is, nem volt olyan acélos.
Szemeimet le sem bírtam venni róla, ahogy ő sem rólam. Magas, barna hajú férfi, testtartása egyenes volt és merev, mint egy igazi katona.
A hatalmas csendet ami köztünk honolt, anya törte meg.
- Szia Tom! - állt fel a kanapéról.
- Kate. - válaszolt a férfi mély és határozott hangon.
- Bemutatom neked a lányod, Amandát!- mutatott rám a tárgyra térve.
Zavaromban hirtelen felpattantam és csak figyeltem őt.
Néhány lépést tett felém, de megállt. Végigmért tetőtől talpig, majd elmosolyodott.
- Gyönyörű vagy!
A mondat hallatán valamiért könnyek gyűltek a szemembe. Közelebb akartam menni, de képtelen voltam.
Anya észrevette mindezt, fejével intett Tomnak, hogy jöjjön, amit meg is tett. Pár lépés választott el minket egymástól. Kezét bizonytalanul és lassan emelte felém, majd egy pillanatnyi hezitálás után megfogta az arcom.
Furcsa érzés volt. Leírhatatlan mégis kellemes, sosem találkoztam vele, sosem ismertem őt, a keze melege mégis nyugalommal árasztott el amint hozzám ért.
Saját kezemet a kézfejére vezettem, majd megfogtam. Anya a derekamhoz nyúlt és megtolt előre biztatásképp.
Ekkor már éreztem magamban annyi erőt, hogy elé lépjek és átöleljem.
Ez a helyes cselekedet, ő az apám, a vérszerinti apám. Nem az ő hibája, hogy elszakadtunk egymástól, valószínűleg amióta csak tud rólam meg akart ismerni, legalábbis kezei szorításából, miután visszaölelt, erre tudtam következtetni. Így felnőtt fejjel gondolkodva úgy érzem tényleg helyesen cselekszem.
- Egy kicsit magatokra hagylak jó? Legyetek együtt, nemsoká visszajövök!- suttogta anya, majd kiment.
Tommal még mindig nem eresztettük egymást, próbálta visszatartani könnyeit, több kevesebb sikerrel ment is neki.
Kezeit a vállamra csúsztatta és szembe nézett velem.
- Te tényleg hasonlítasz rám!- mosolyodott el.
- Nagyon úgy tűnik!- viszonztam a gesztust.
- Rendesen még be sem mutatkoztam neked, Thomas King vagyok, nagyon úgy tűnik, hogy az édesapád!- nyújtotta felém a kezét.
- Amanda Huds-, nos, nem tudom hogyan mutatkozzak be!- vakartam meg zavartan az arcom.
- Ahogyan hívnak, tudom furcsa a helyzet, de sajnos így alakult.
- Hát akkor, Amanda Hudson, és nagyon úgy tűnik, hogy a lányod!- fogtam vele kezet.
Láttam rajta némi fájdalmat, összeségében minden miatt, mikor a Hudson nevet kimondtam, szinte a szíve is összeszorult.
- Sajnálom, hogy így kell a nevemet hallanod..- hajtottam le a fejem.
- Nem.. Neked ezért egyáltalán nem kell bocsánatot kérned Amanda! Nem te tehetsz erről az egészről, mi szúrtuk el, jobban mondva én.
- Anya elmesélt mindent, tudok a történetről.
- Tehát azt is tudod mit tettem vele. A mai napig nem tudom, hogy megbántam-e vagy sem. Kettős érzések kavarognak bennem emiatt. Rossz, mert elvesztettem egy barátot, akivel felnőttem egy nő miatt, viszont az a nő maga volt A Nő, az első pillanattól megbabonázott. Szintén rossz érzésem van, mert elvesztettem azt a személyt, akit eddig a legjobban szerettem életem során, bántam az egészet, hogy nem voltam erősebb, nem küzdöttem érte és érted sem, hagytam, hogy kicsússzatok a kezeim közül. Mindketten egy másik férfi mellett éltetek éveken keresztül, pedig.. - itt megállt és egyenesen rám nézett.
- Veled kellett volna, ezt akartad mondani nemde?
- Igen, veletek kellett volna élnem és vigyáznom rátok!
- Nem a te hibád!- kiabálta anya megtörten.
Előjött a fal takarásából miközben könnyei patakokban folytak és kezeivel a felsőjét szorongatta mellkasánál.
- Kate..- fordult meg Tom.
- Anya..- suttogtam.
- A legnagyobb hibás itt én vagyok, rajtam kívül senki sem hibázott! Nekem kellett volna helyesen döntenem, nem pedig hazugságban éltetnem magam és mindenki mást körülöttem! Megérdemeltétek volna mindketten, hogy együtt legyetek! Neked kellett volna Amandát felnevelned, neked kellett volna mellette lenni! Ahogy mellettem is!- suttogta az utolsó szavakat.
Mielőtt bármit is tehettem volna, Tom gyorsabban észbe kapott. Lassan sétált oda anyához, majd a kezei közé zárta őt. Szorosan átölelte és várta, hogy megnyugodjon.
Egyik legszívszorítóbb és egyben a legmelengetőbb látvány volt őket így együtt látni.
Ugyan Adam nevelt fel, huszonöt évig őt tekintettem apámnak, viszont, mindig is éreztem valamiféle szakadékot köztünk. Soha nem mondtam el se neki, sem pedig anyának. Valami furcsa volt benne, valamint, anya mosolya sem volt őszinte mellette. Tudom milyen az, ha úgy mosolyog, Adam mellett sosem láttam igazán boldognak. Anya két olyan tűz közé került, akik közt nehezen választott.
Adam és családja fogadták be és gondoskodtak róla, nem szúrhatta hátba őket, nem volt szíve megtenni. Adam beleszeretett, ő pedig eljátszotta, hogy érez iránta valamit, csakhogy ne bántsa meg, holott a szíve máshoz húzta. Tom-ot sem akarta megbántani, vele akart lenni, ez a születésnapi partiján be is igazolódott, viszont a Hudson család ezt nem tudhatta meg. Terhes lett velem, mindenki örült, kivéve őket kettőjüket. Nem tudom pontosan mit mondhatott neki, vagy hogyan beszélték meg a dolgokat akkor, de talán már nem is lényeges, most van idejük megbeszélni mindent, amit csak szeretnének.
Ahogy néztem őket, Buckyt láttam a lelki szemeim előtt. Ő is ilyen szorosan tartott, akárhányszor elgyengültem. Tom le sem tagadhatná, hogy a mai napig szerelmes anyába, bár ezt ő is nehezen tudná.
Anya kezdett megnyugodni Tom karjai közt, mikor feleszmélt azonnal rám kapta a tekintetét. Először ijedt volt, viszont amint meglátta könnyes, de mégis boldog arckifejezésem, az övé is megváltozott. Kibújt a férfi karjai közül és hozzám sétálva most engem ölelt át. Néhány pillanat múlva Tom is csatlakozott, legnagyobb meglepetésemre.
- Úgy tűnik ez egy ölelkezős nap!- nevettem el magam.
- Mostmár tényleg jobb lenne magatokra hagynom titeket, hogy megismerjétek egymást.- vetette fel anya.
- Nem baj, ha te is maradsz, talán ez így jobb lenne mindkettőnknek.- nézett rám Tom.
- Igaz, ez rád is tartozik anya!
- Rendben van, ahogy szeretnétek.
Mindhárman leültünk a kanapéra, én kerültem középre, ők pedig az oldalaimon foglaltak helyet.
Elmeséltem Tomnak mindent, ami eddig történt velem, próbáltam egyetlen részletet sem kihagyni, majd mikor a terhességhez értem, a táskámból elővettem az első ultrahangos képet és a kezébe adtam.
Szemei szinte csillogtak. Boldog volt, féltem a reakciójától azok után amiket elmeséltem, de megnyugtatott, hogy oka sem lenne haragudnia rám, ha én boldog vagyok, akkor ő is.
- Tehát, ha minden igaz, nagyapa leszek?- nézte még mindig az ultahangos képet.
- Valahogy úgy!- válaszoltam zavartan.
- Egész fiatalon leszek az, bár anyád fiatalabb tőlem.- mosolyodott el.
- Most mit szekálsz? Fiatalos nagymama leszek, így legalább lesz még erőm utána futni néhány évig!- ráncolta össze szemöldökeit anya.
- Anyu azt mondta két évvel vagy idősebb, szóval, negyvenégy éves vagy?- néztem Tomra.
- Talált, ezek szerint én is egész fiatalos nagypapa leszek!
- Meg jóképű is!- vágtam rá.
- Igazán?- kérdezte meglepetten.
- Igen. Jól nézel ki, amolyan igazi női ideál. Barna, jól nyírt haj, borostás arc, erős arcvonások, izmos testalkat, katona múlt, jó öltözködési stílus, ráadásul pár évet le is tagadhatsz!- löktem meg a vállát.
- Ezt aztán jól összefoglaltad!- nevette el magát.
- Vehetjük úgy, hogy most bókoltam!- mosolyogtam rá.
- Életem eddigi legszebb bókja az már biztos!- ölelt magához- utoljára édesanyád foglalta össze ennyire, hogy hogyan nézek ki, de az már nagyon régen volt.
- Anyja-lánya, nem véletlen, a férfiak terén lévő ízlésemet tőle örököltem.- böktem fejemmel anya felé.
- Ezt hogy érted?- kérdezte Tom.
- A férfi akiről meséltem, James, nos, ő is hasonló hozzád. Magas, jól nyírt haj, borostás arc, katona valamint egy elcsépelt múlt, izmos testalkat, és egy hatalmas érző szív.
- Nem véletlen vagy az én lányom!- simított végig a hátamon anya.
- És veled mi történt? Az előbb én meséltem, most te jössz!- néztem Tomra.
- Rendben van, kezdem onnan, amikor húsz lettem, onnan indult be a buli igazán. Azután nemsokkal tudtam meg, hogy Kate terhes. Miután megszülettél, belementem az apasági tesztbe és, mint kiderült a baba az enyém. Egyikünk sem tudta mi tevők legyünk, nem tehettem meg a legjobb barátommal, hogy ennyire hátba szúrom, ezért én mondtam Kate-nek, hogy mondja azt Adamnek, hogy az övé. Nem arról van szó, hogy nem akartalak mert, istenem a világ legboldogabb férfija lettem volna, ha anyáddal együtt felnevelhetlek téged! Viszont a körülmények mind ellenünk szóltak. Nem bírtam ott maradni.. Összevesztem mindenkivel és kivonultam Irakba, olyan fiatalon. Tíz évet töltöttem el ott. Megismertem egy nővért, akit egyszer kivezényeltek hozzánk, Olivia volt a neve. Egészen jóban lettünk, majd járni kezdtünk, végül el is vettem őt. Szerettem, viszont nem annyira, mint ő engem. Neki csak én jártam a fejében, nekem viszont Kate is, valamint az is, mi lehet veled. Volt egy kép rólad, amit édesanyád öt éves korod körül küldött ki nekem egészen Irakig. Azt kincsként őriztem magamnál, sokszor voltam halál közeli állapotban néhány támadás alkalmával, viszont amint eszembe jutott a kép, rajta pedig a te arcod, azonnal tudtam, hogy muszáj élnem. Még ha nem is ismersz, ha azt sem tudod, hogy a világon vagyok, mégiscsak van egy lányom, aki biztosan szomorú lenne, ha élete során bármikor is megtudná az igazat, de szembesülnie kéne a ténnyel, hogy már halott vagyok és esélyt sem kap rá, hogy megismerjen. A szolgálatom után visszajöttem Amerikába és Oliviával együtt éltem. Boldogok voltunk, viszont hat évvel később, harminchat évesen ismét Irakba küldtek, nem tehettem sokat ez ellen, kénytelen voltam teljesíteni a parancsot. Addigra már született egy kislányunk, Julia, aki akkor volt három éves. A szolgálatom után engem hamarabb szállítottak haza egy szörnyű baleset miatt, amiben.. amiben elvesztettem a bal lábam.
Nadrágját felhúzva mutatta meg a művégtagját, anyával egyszerre szorult össze mindkettőnk szíve.
- Egészen sokat eltávolítottak belőle, nagyjából combközépig ér a protézisem, ennyi év után már hozzászoktam, nincs gondom sem a járással, sem a sportolással. Az elejére ez nem volt elmondható, hogy bármi is könnyen ment volna. Rengeteg rehabilitáción és műtéten mentem keresztül, mire sikerült ezt az állapotot elérni. Pszichológushoz jártam, hogy feldolhozhassam az esetet, mert a feleségem nem volt támogató. Egyre távolabb került tőlem, engem okolt mindenért, én voltam a hibás mert ő ideges és rossz kedve van. Elmarta mellőlem a lányomat, akit szerettem és szeretek a mai napig. Négy évvel ezelőtt beadtam a papírokat és elváltam tőle.
A legnagyobb hibás az egészben ő volt, mint utólag megtudtam. Megcsalt a hátam mögött, négy éven át, a saját hibája miatt engem okolt és állított be rossznak. El akarta érni a bíróságon, hogy a lányomat ne látogathassam, ne kerüljek vele kapcsolatba, viszont rám való tekintettel elutasították ezt. A családja is ellene fordult, bármennyire hihetetlen. Julia gyűlöl az anyjával élni, meg azzal a férfival akivel anno összejött és meg is csalt. Pereskedtem ezügyben, illetve pereskedem most is, hogy velem élhessen, de eddig nem sikerült, viszont nem adom fel, küzdeni fogok érte. Egyszóval, négy éve az apámmal élek és segítek neki. Elegem lett a kapcsolatokból, talán egy életre.- vakarta meg tarkóját csalódottan.
Bármilyen szó nélkül átöleltem őt, nem tudtam mit mondani arra, amit most elmesélt magáról, de azt éreztem a szavaiban, hogy fájt neki, illetve fáj most is. Két lányt kapott az élettől, de mindkettőtől el kellett szakadnia, ráadásul, engem sosem láthatott igazán. Ha eddig nem is, ezután biztosan az élete része leszek, hogy bepótolhassuk az eddig elveszett éveket.