ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴋ sᴢɪ́ᴠᴇ /ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ./ ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

24. |Őszinte beszélgetés|

- Döntöttél már igaz?- kérdezte.
- Igen, döntöttem, azt hiszem így lesz helyes.- bólintottam.
- Hogyan?
- Ha megtartom. Nem a baba tehet az egészről, megteszek mindent, hogy szeretetben és békében nőjön fel, még ha ez baromi nehéz is lesz nekem. Ha James valóban örökre eltűnt, legalább lesz egy kapocs, ami összetart vele. Nem akarom feladni, meg fogom találni őt, már csak azért is, hogy megtudjam az igazat. Erős vagyok, elég erős vagyok ahhoz, hogy végigcsináljam! Talán sokszor fogok elgyengülni, kilátástalannak fogom látni a helyzetet, viszont ott lesz nekem a pici, aki megerősítés lesz abban, hogy nem adtam fel, mert igenis volt kiért harcolnom!
- Ha tudnád, most mennyire büszke vagyok rád Édesem! Jól mondtad, erős vagy, te vagy a világ legerősebb nője!- nyomott egy lágy csókot a homlokomra.
- Csak utánad! Tina sokat mesélt rólad, neked sem volt könnyű életed, viszont nekem sosem meséltél róla.
- Nem akartam, hogy tudd. Nem azért mert nem bíztam benned, hanem mert nem akartam azt, hogy a saját lányom másképp tekintsen rám mindezek után!- hajtotta le a fejét.
- Mit szólnál hozzá, ha most elmesélnél mindent? Az elejéről, a gyermekkorodtól egészen ideáig, aztán én is mesélek, mi is történt velem valójában. Itt az idő megnyílnunk egymás előtt, úgy, mint régen.- mosolyogtam rá.
Biztatóan megfogtam a kezét és a combomra helyeztem.
- Igazad van, ám legyen, mesélek neked! Nem tudom Tina mennyit mondott el neked, de tudod, sokszor vagyis inkább milliószor kívántam azt, hogy bárcsak ne történt volna meg a gyerekkorom, bárcsak ne születtem volna meg. Én voltam a legidősebb a testvéreim közt. Volt egy hugom és egy öcsém. A nagyapád szerette az alkoholt, jobban szerette, mint bármi mást ezen a földön. Minden nap részeg volt, nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna az. Verte anyámat, olyannyira, hogy sokszor került ájult állapotba. Mikor nyolc éves voltam megelégeltem ezt az egészet. Kiabáltam vele, miközben anyát ütötte, hogy hagyja abba, ekkor engem is megvert, ájulásig ütött és a szoba padlóján hagyott, amíg anya rám nem talált. Nem szóltunk senkinek, a nagyanyád nem merte a fenyegetések miatt, én pedig mivel traumaként éltem meg és legfőképp gyerekként, ezért hallgattam róla, mert azt mondta az apám, hogy ezt kell tennem. Ez ment éveken keresztül. Mikor megszülettek az ikrek, tizenkét éves voltam. Vigyáztam rájuk és óvtam őket, hogy ne essen bajuk. Mikor tizeböt voltam, akkor ismertem meg Adam-et és az akkori nagyon jó barátját, mindketten tizenhét évesek voltak, nekik nyíltam meg először. Nem voltak rokonok, de sok vonásuk hasonló volt, mindketten jóképűek voltak.
Egyik este apám ismét részegen ért haza. Zavarta a gyereksírás, ezért majdnem bántotta a kicsiket, de szerencsére rávettem őt, hogy ne tegye, elhallgattatom őket, csak ne bántsa egyiküket sem. Azt mondta megerőszakol, ha nem engedem meg neki, akkor megöli a kicsiket, így megtettem. Miután megtörtént, elrohantam az éjszaka közepén otthonról, egészen Tom házáig, így hívták a barátját, éppen bulit tartottak néhány közeli ismerősükkel. Mikor Tom meglátott, azonnal aggódni kezdett, elmondtam nekik mindent, dühbe gurultak és velem együtt visszamentünk a házhoz, viszont már messziről láttuk, hogy baj van. A sötétben tisztán látszottak a fények, valamint a tűzoltók hangjának messzi zajai. Rohantunk ahogy csak tudtunk, de késő volt, mire odaértünk, a ház már lángokban állt. A tűzoltók és a rendőrség állítása szerint három halott volt a lakásban. Az apám és az ikrek. Anyámat összeégve találták meg nem messze a mellettünk lévő erdőben.
Mindenki meghalt, akit szerettem az apámat kivéve. Őt sosem fogom bánni, hogy elveszettem, viszont mégjobban gyűlöltem, hogy magával vitt mindenkit. Ha aznap este nem szaladok el, ha otthon maradok, mindez nem történik meg!- temette arcát tenyerébe.
- Ez nem a te hibád! Nem okolhatod magad emiatt anya!- nyugattam.
- Tudom, nagyon jól tudom! Nem volt hová mennem, a nagyszüleim sem éltek már, ezért a Hudson család befogadott és náluk éltem. Adam egyre jobban belém szeretett, én is éreztem iránta valamit, viszont Tom iránt is. Két évig egyikünk sem lépett semmit. Mielőtt tizenhét lettem, Adam elmondta nekem, hogy szeret, örültem, mert el sem hittem, hogy valaki képes lesz erre, szeretni engem. Boldog voltam, Tom pedig egyre távolabb került tőlem, ami nagyon rosszul esett. A tizenhetedeik születésnapi partimon, elég sokat ittunk. A Hudson szülök nem voltak otthon. Adam és a többi haverja kiütötték magukat és az udvaron aludtak. Tom felvitt engem az emeleti szobámba és lefektetett az ágyra, higy nyugdodtan pihenhessen, azonban én nem ereszettem őt, egészen addig amíg el nem mondja mi a baja velem. Elmondta, hogy szeret, de nem lehetünk együtt. Én is bevallottam neki mindent, nagyon őszinték voltunk egymással aznap. Majd végül megtettük, lefeküdtünk egymással, úgy, hogy Adam, aki a barátom volt, odakint feküdt önmagán kívül. Akkor, abban a pillanatban viszont egy cseppnyi megbánás sem volt bennem, akartam ezt, ahogy Tom is. Egy héttel később Adam-el is megtettük az első együttlétünket, majd hetek múlva kiderült, hogy terhes vagyok veled. A Hudson család örült és boldog volt, Tom viszont összetört, összeveszett Adammel és velem is, azóta pedig nem is láttuk őt, legalábbis Adam nem, én találkoztam vele egyszer, pár hónappal azután, hogy megszülettél. Megkértem rá, hogy megcsináltathassam az apasági tesztet, mert nem voltam biztos, ki is az valójában.
- Tessék?- néztem rá meredten.
- Tom nagy nehezen belement. Elvégeztük, majd megjött az eredmény. Adam sosem kételkedett benne, hogy nem az ő lánya vagy, hiszen nem tudott arról éjszakáról, a heteket is titkoltam amennyire csak tudtam, hogy ne legyen gyanús. Szerencsém volt a szüléssel kapcsolatban, mert az eredeti dátumtól számítva túlhordtalak, nem igazán akartál kibújni. Adam imádott téged, sajátjaként nevelt fel, holott az igazság nem ez volt.
- Tehát azt mondod, hogy..- hebegtem zavarodottan.
- Adam Hudson nem a vérszerinti apád Amanda.
- Hogy- mi történik?- kaptam a fejemhez.
- Sajnálom kicsim, ezt előbb el kellett volna mondanom neked! Nem bírtam ezek után tükörbe sem nézni, gyűlöltem magam, sosem szerettem igazán Adamet, mindig is Tom járt a fejemben, viszont mindent elrontottam már az elején! Gyenge voltam, egy igazi senki, aki nem méltó az életre! Nem akartam tovább ezen a földön élni, együttélni ezzel a teherrel a vállamon, viszont akárhányszor rád néztem, reményt kaptam, te voltál az egyetlen napsugaram a hatalmas sötétségben Amanda! Nálad jobban senkit sem szerettem ezen a világon és most is így van! Nem voltam jó anya, sosem leszek az, hazudtam, az egész életem egy hazugság, egyetlen igaz dolog van benne, mégpedig te! Valamint, mostmár az öcséd is. Ti ketten vagytok az én napsugaraim.
Anyám könnyei patakokban folytak, ahogy az enyémek is. Haragudni akartam rá, de képtelen voltam, mindent amit tett az életben, csak azért tette, hogy én boldog lehessek, sosem gondolt magára, mindig csak rám.
- Anya!
Szorosan átkaroltam nyaka körül és nem eresztettem.
- Nem is utálsz engem? Nem is gyűlölsz Amanda?- hebegte zokogva.
- Talán kellene, de nem megy! Mindent értem tettél eddig, sosem gondoltál magadra, mindig csak rám. Jó anya vagy, hidd el nekem, a magad módján te vagy a világ legjobb anyukája! Nálad jobbat nem is kívánhattam volna!
- Jajj Mandykém!- szorított erősebben magához.
- Szereltek anya! Ezt ne felejtsd el! Sosem fogok elfordulni tőled, mindig melletted leszek!
- Ahogy én is melletted kicsim! Évekig kínzott a bűntudat, hogy nem mondtam el neked, de azt hiszem ennek itt volt az ideje.
- Apa tudja? Tud erről az egészről?- kérdeztem.
- Nem, nem tud semmit sem, mind a mai napig, pedig huszonöt év is eltelt azóta!
- Lassan huszonhat...
- Igen, ennyi éve élünk hazugságban, mindannyian. Hamarabb el kellett volna már ezt mondanom neked, akkor legalább lett volna alkalmad felkeresni Tom-ot.
- Egyedül nem ment volna.
- Szeretnéd megismerni őt?- kérdezte.
- Tudod, hogy hol van?- kaptam rá tekintetem meglepetten.
- Mindig tudtam, hogy hol van. Ő nem vett rólam tudomást és sosem kerestetett, én viszont igen, mégiscsak köt hozzá egy nagyon fontos kötelék!- simított végig arcomon.
- Még gondolkodnom kell ezen, kérek egy kis időt!
- Ahogyan te érzed kincsem!
- Anya, kérnék tőled valamit!
- Mi az egyetlenem?
- Kérlek, semmi miatt se okold magad mostantól, rendben? Ne érzed magad hibásnak jó? Hibáztál az életben, nem tökéletes az életed, de őszintén, ki az aki nem hibázik? Ki az aki tökéletes életet él? Senki, mert olyan nem létezik, viszont van esélyünk helyrehozni dolgokat, nincs minden veszve. Te elindultál ezen az úton, én pedig át foglak segíteni rajta, biztos kezet nyújtok neked rendben?
- Amanda, én vagyok az anyukád, nekem kellene ilyeneket mondanom neked!- gyűltek könnyek a szemeibe.
- Te már eleget voltál erős egyedül, most én jövök, add át a terhet a válladról, átveszem és el is tüntetem őket! Nem vagy egyedül, ezt jól jegyezed meg kérlek! Sosem maradsz magadra! Sosem kellett egyedül szembenézned a démonaiddal. Mindig volt melletted valaki, aki kisegített a melyből, most is így lesz, itt leszek neked!
Anya szóhoz sem jutott. Minden fájdalmát és örömét egyszerre adta ki magából, végre kezd felszabadulni az évek során felgyülemlett feszültség belőle, én pedig itt leszek, hogy mindenben támogassam őt.
A szívem ugyan összeszorult, mert miközben elmondtam neki, hogy nincs egyedül, végig Jamesre gondoltam. Ő mondta ezt mindig nekem, hogy mellettem lesz és nem hagy magamra.
Mégis, most itt ülök nélküle a móló végén, a szívem pedig üres és megtört.