ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴋ sᴢɪ́ᴠᴇ /ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ./ ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

39. [ S. J. B. ]

A nővérek átvették a babát az orvos kezéből és azonnal megkezdték a szükséges teendőket. Ijedten figyeltem a kicsit, miközben megtisztították. Bebugyolálták és a mellkasomra fektették.
Simogatni kezdtem apró kezeit és fejét, miközben könnyeimmel küszködtem.
- Kérlek kicsi harcos..- hebegtem remegő hangon.
A baba mocorogni, majd halkan nyöszörögni kezdett a hangom hallatán.
Bucky és én, valamint a szobában tartózkodó többi ember is egyöntetűen sóhajtottunk fel.
Sajnos nem tartott sokáig ez a pillanat, a nővérek ismét elvitték magukkal, hogy betehessék a neki szánt inkubátorba és a gépekre kapcsolhassák.
Az orvos összevarrt, áttoltak egy különszobába, ahol utasításba kaptam, hogy hat órán keresztül nem állhatok fel.
Bucky értesítette anyáéket, majd az ágyam mellett ülve fogta a kezem és simogatta. Vért kellett kapnom a szülés után, mivel sokat vesztettem közben.
- Sajnálom Édesem..- küszködtem könnyeimmel.
- Miért kérsz bocsánatot Mandy?- kérdezte James meglepetten.
- Mert ezt sem tudtam rendesen végig csinálni!
- Mandy, kicsim ez nem a te hibád! Sajnos vannak esetek, amikor mindez előfordul!
- És mi van akkor, ha amiatt történt, mert hetekkel ezelőtt a keresésedre indultam? Ki voltam ütve, ki tudja mennyi időre, azalatt az idő alatt azt csináltak velem amit akartak! Istenem szörnyű anya vagyok pedig még el sem kezdődött igazán!- sírtam el magam.
- Édesem kérlek ne hibáztasd magad! Ami megtörtént megtörtént, minden rendben lesz a kicsivel, erős, akárcsak te. Napról napra egyre jobban az lesz és azután hazajöhet velünk. Tereld el a gondolataid erről, mit szolnál hozzá, ha kitalálnánk a kicsi nevét? Az egyik nővér már kérdezte tőlem.
- Igaz, még nem választottunk neki. - töröltem le könnyeimet - szeretném ha az egyik neve biztosan James lenne.
- Úgy lesz. Válasszunk neki még egy nevet?
- Igen, neked is két neved van, neki is ugyanígy szeretném.
- Mit szólsz a Steven-hez?
- Steven James Barnes? Nagyon tetszik!- mosolyogtam rá- a barátod miatt választottad ezt igaz?
- Tudsz róla?- lepődött meg.
- James, van aki nem ismeri ezen a világon a hős Amerika Kapitányt? Amikor elküldtél a múzeumba sokmindent elolvastam rólatok. Sosem hoztam fel azok után ami történt, de tudok róla. Láttam a híreket akkoriban. Szép gesztus, hogy utána szeretnéd elnevezni a gyermeked, én pedig támogatlak ebben.
- Köszönöm neked Mandy!- felállt székéből, hogy megcsókolhasson.
Fél óra elteltével megérkeztek a szüleim is, anya és apa karjai közt sírtam ki magam ismét.
- Mostmár ne idegeskedj kicsim, erős kisbaba lesz heteken belül meglátod! Az orvosok megtesznek mindent tőlük telhetőt, hogy épségben hazakerülhessen.- nyugtatott anya.
- Sajnálom, hogy elrontom a karácsonyt!- szorítottam meg mindkettejük kezét.
- Jajj Kincsem dehogy rontod el, ilyenekre ne is gondolj! Az eddigi legszebb ajándék ez számunkra!- simított végig az arcomon apa.
- Így van Kicsikém, végülis nagymama lettem, Tom pedig nagypapa!
- A papus pedig dédnagypapa!- mosolygott rám apa.
- Jajj a papus! A gyerekek? Ők tudják már?- kérdeztem.
- Igen, a papával vannak Tom házában. Elmondtuk nekik a biztonság kedvéért, örültek, de ugyanakkor féltenek is titeket és hatalmas puszit küldenek a kicsinek is és neked is!
Néhány óra múlva anyáék hazamentek, Bucky bent maradhatott velem a kórházban, a mellettem lévő ágyat szabadon hagyták a számára.
Anya segítségével összeszedtek néhány fontos dolgot ami kellhet nekem vagy a picinek a kórházban.
Este ért vissza James a holmival, addigra már felkeltem és óvatos léptékkel sétálgattam a szobában kapaszkodótól kapaszkodóig.
Amint Bucky benyitott rémület jelent meg az arcán.
- Te mit csinálsz? Neked pihenned kellene!- szólt rám.
- Nem bírok ennyit feküdni! Amúgy is a nővérek szerint sem jó a sok fekvés, hamarabb beindul a sebgyógyulás ha mozgok, plusz hamarabb megerősödöm.
- Nem semmi vagy. - rázta meg a fejét.
Letette a táskákat és a kabátját, majd közelebb sétált hozzám és nagyon gyengéden átölelt.
- Végre rendesen is érezhetlek téged!- suttogtam.
- Szeretlek Mandy!- csókolt homlokon.
- Én is szeretlek.
- Hoztam neked valamit ami hátha felvidít, anyud azt mondta szereted!
- Micsodát?- csillantak fel a szemeim.
- Első sorban ezt!- emelte ki az egyik táskából a becsomagolt hamburgert- valamint ezt is.
- Uno és hamburger? Ezekkel szeretnél felvidítani?
- Miért, nem fog menni?- kérdezte.
- De, talán!- mosolyodtam el.
James felsegített az ágyra, majd nekiláttam enni, valamint közben megtanítottam neki a kártyajáték csínját-bínját.
Másfél óra után Bucky megunta a folytonos vereséget.
- Remélem téged megnyugtatott ez az egész!- sóhajtott.
- Mhm. Ahogy látom téged nem!- kuncogtam.
- Ennél bénább kártyajátékot még nem láttam, nincs semmi értelme!
- Majd legközelebb hagylak nyerni, hogy legyen sikerélményed is.
- Igazán hálás lennék!- dörzsölte meg a homlokát.
Ekkor kinyílt az ajtó és az egyik nővér lépett be rajta.
- Jó estét! Jobban van?- kérdezte kedves hangon.
- Igen már jobban, köszönöm!- bólintottam.
- Esetleg tud járni is rendesen?
- Igen, már tettem pár kört itt a szobában.
- Akkor vegye fel a köntösét, a párja majd támogatja, maga is jöjjön kérem!
Követtük a nővért egészen egy emelettel feljebb, ahol a koraszülött kisbabákat ápolták és gondozták. Elvezetett minket a húszas ajtóig, amire a kisfiunk neve volt kiírva.
" Steven James Barnes"
" Szülők: Amanda King & James B. Barnes"
Belépve elénk tárult egy nagy inkubátor, benne pedig a mi kis harcosunk.
- Nyugodtan menjenek közelebb, legyenek vele egy kis időt, majd magukért jövök rendben?- mosolygott ránk a nővér.
- Rendben, köszönjük!- válaszolt James.
Abban a pillanatban meg sem tudtam szólalni. Itt volt előttem a kisfiam, akire hónapokig vigyáztam, most pedig ott szuszog a kicsi lelkem abban a hatalmas dobozban.
Leültem mellé, majd az inkubátor oldalán lévő lyukon keresztül benyúltam és végigsimítottam a kis kezét.
- Milyen kis pici vagy!- nevettem küszködve könnyeimmel.
Bucky leült mellém és gyengéden magához húzva a hajamba csókolt.
- Köszönöm. - suttogta hajtincseim közé.
- Szeretlek!- fogtam meg másik kezemmel fémkarját.- nyúlj be te is hozzá.
Megragadtam a csuklóját és bevezettem az inkubátorba. Arca teljesen megváltozott amint hozzáért kisfia kezéhez. Könnyek gyűltek a szeme sarkába és csak mosolygott.
Végigsimított aprócska kézfején, ekkor Steven mocorogni kezdett, majd amennyire csak tudta megfogta apja ujját.
Arcáról azt a mosolyt, amit ezután láttam, semmivel sem lehetett volna eltüntetni.
- Már most kötődik hozzád!- döntöttem fejemet a vállára.
- Egész hátralévő életemben védeni foglak titeket!- jelentette ki határozottan.
- Ebben biztos vagyok Édesem!
Észrevettem az inkubátor oldalán egy papírt, amin a kisfiunk adatai szerepeltek.
" Született: December 24."
" 40 cm"
" 1320g"
- Olyan apró vagy kicsim, miért nem maradtál bent még egy kicsit?- döntöttem most homlokom az inkubátor oldalának.
- Úgy tűnik nagyon sietett kifelé, hidd el, ő lesz majd a legerősebb!- nyugtatott James.
- Még nálad is erősebb lesz!- nevettem.
- Ez csak természetes, hisz én fogom megtanítani mindenre.
- Úgy van.
Éjszaka alig bírtam aludni a gondolataimtól. Fáradt voltam mégsem jött álom a szemeimre.
Másnap délután kaptam egy üzenetet miközben a szobában járkáltam.
" Nézzetek ki az ablakon Kincsem!"
- Ki írt?- kérdezte Bucky.
- Apa, azt írta menjünk az ablakhoz.
Odamenve hatalmas meglepetés ért mindkettőnket.