Öt kívánság [Jakehoon]

Tizenkilencedik fejezet: Randi?

Holnap szalagavatós próbám van, szóval az összesen három órás buszút alatt tudok írni 1-2 részt ide^^

Sunghoon szemszög: 

Áldom az eget, amiért nagyon jó a meggyőzőképességem. Jake orvosait rávenni egy bizonyos dologra nem volt könnyű. Az állapota az elmúlt napokban nem romlott drasztikusan, így talán emiatt is voltak most engedékenyebbek. Na meg azért, mert egy haldokló fiúról beszélünk, akinek talán már nincs sok hátra. Jake elkészülve lép ki a fürdőszobából, s meg kell mondanom, jól néz ki. Elég jó stílusa van, és én mindig is imádtam ezt benne. 
- Az orvosok tényleg kiengedtek? - érdeklődik már nem is tudom hanyadjára. 

Íriszeim megforgatva fogom meg kezét, majd a kórteremből kivezetve sétálok vele a kissé kihalt folyosón. Nincs nagy mozgás errefelé.
- Persze, nem vinnélek ki csak úgy - szólalok meg, mikor már megnyomom a lifthívó gombot. A szerkezet egyből kinyílik, így mi belépünk a fülképe. Megnyomom a nullás gombot, mely után bezáródnak az ajtók. - Az orvos adott elérhetőséget, így ha bármi baj történne, akkor értesítem Őt. Amúgy is betegszállító hoz és visz minket.
- Hát jó - sóhajt fel. A lift megáll, mi pedig kiszállunk. 

Ujjaim összekulcsolom az övével, Ő pedig jól láthatóan megszeppen. Rámosolyogva hagyom ennyiben a dolgot, hisz nem akarok magyarázkodni. Kiérünk az épületből, s sofőrünk egyből kinyitja Jake előtt a jármű ajtaját. Mindketten beszállunk, s csendben maradunk, míg elvisznek minket a kívánt helyig. Mindössze pár perc így az út. Megérkezve adok a sofőrnek némi pénzt, majd megkérem, hogy egy óra múlva jöjjön értünk. 

Jake izgatottan nézi a nagy épületet, hol már elég rég járt. Hétvége révén nincs itt senki, ezért is választottam a mai napot. Iskolám kapuját kinyitva engedem előre Jakeyt, aki elég boldognak tűnik. Sportolói műkorcsolyázásom miatt a suli adott kulcsokat a kapukhoz, hogy bármikor bejöhessek gyakorolni az itteni jégpályára. Jake sose jött fel velem a jégre, de mindig a pálya széléről figyelt. 

Közelebb menve ülök le az egyik padra, hová leteszem a magammal hozott sporttárskát is. Két pár koris cipőt veszek ki belőle, az egyiket pedig barátomnak nyújtom.
- Mi? - dönti oldalra a fejét meglepetten. 
- Régen mindig azt mondtad, hogy majd egyszer feljössz velem - bökök a jégre, mire szemei kikerekednek. - Jakey, itt az idő, hogy megtedd! 
- Ezzel nem tudok ellenkezni - sóhajt fel egyből, s elveszi a cipőket. Mindketten magunkra vesszük, majd felállva segítem talpra őt is. 

Óvatos léptekkel kísérem a jégig, hisz még állni is bizonytalanul áll, nem hogy sétáljon. Kezeimbe kapaszkodva lép rá a jégre, én pedig kicsit hátramenve húzom magammal. Ijedten szorítja meg ujjaim egy apró sikítás kíséretében, emiatt pedig akaratlanul is felkuncogok. Túl cukin viselkedik. Lehet, hogy a betegsége miatt vagyok vele túlságosan is kedves, de én magam is élvezem ezt az egészen. Jó érzés törődni vele, megmosolyogtatni, megnevettetni. Néha egyáltalán nem is gondolok arra, hogy ezt muszáj csinálnom. Már sokkal inkább szívből jön. 

Tanítani kezdem Jakeyt, aki minden szavamra figyel, és próbálja leutánozni a mozdulataimat. Mondanám, hogy gyorsan tanul, de ez nagyon nincs így. Mindenesetre nem hagyom, hogy elessen, nehogy baj történjen. Órámra tekintve látom, hogy hamarosan megérkezik a sofőr, így lemegyek barátommal a jégről. Jake nevetve ül le, és kissé átfagyott ujjaival veszi le magáról cipőit, én pedig hasonlóan cselekszek. 
- Furcsa volt fent lenni veled - szólal meg halkan, a sportcipőjét magára véve. - Amúgy, megtennél nekem valamit? 

Kérdésére egyből bólintok, hisz bármit megtennék, amire megkér. Nincs olyan dolog, amit nem teljesítenék neki. 
- Van pár hely, ahová mindig el akartam jutni - kezd bele, az én torkom pedig egyből elszorult. Utálom a múlt időt tőle hallani. - Mindig úgy képzeltem, hogy azokon a helyeken majd csinálok egy selfit, és beteszem egy albumba, amit majd megmutathatok a gyerekeimnek. Ha meghalok, elmennél ezekre a helyekre? - néz rám könyörgőn. Ellenkezni akarok. Azt akarom mondani, hogy nem fog meghalni, hogy eljuthat azokra a helyekre, de nem tehetem. Nem hitegethetem feleslegesen. Nem lehetek ennyire könyörtelen. 
- El - felelek kedvetlenül.

Dudálás hangja üti meg fülünket, így egyből a kapu irányába fordulunk. Megpillantom a betegszállítót. Mennünk kell. Jakeyre vár egy rutinvizsgálat is, így tényleg nem késhetünk. 
- Egyedül akarok visszamenni - pattan fel, de még nem indul el. - Felesleges bejönnöd, hisz én úgyis tükrözésen leszek egy darabig. Majd bejössz később, most menj haza. Alig vagy otthon, pedig a szüleid biztos hiányolnak - magyarázkodik, én pedig tudom, hogy ez nem a teljes igazság. Nem akarja, hogy vele menjek, de inkább nem firtatom az okát. Felállva bólintok, s épp elindulna, mikor alkarjára fogok. 

Gyerünk, Sunghoon, menni fog! Meg kell tennem, és ez az ideális alkalom. Mély levegőt véve tapasztom össze ajkaim a legjobb barátoméval, aki jó ideig meg sem moccan. Épp elhúzódnék, mikor véve az adást csókol vissza. Remegő karjait nyakam köré fonja, én pedig derekát kezdem lágyan simogatni. Lassan ízlelgetem puha párnácskáit, a pillanatot pedig az ismételt dudahang töri össze. Jake pirulva távolodik el, majd egy apró intés után futni kezd a jármű felé.

Két ujjammal ajkamra simítok, mely még mindig bizsereg az előbbi csóktól. Eufórikus állapotban ülök vissza a helyemre, és a történteken gondolkozok. Túlságosan is kellemesek voltak az elmúlt percek. Azt hiszem, ez volt életem legjobb randija, hiszen most tényleg minden a másikról szólt. Nem voltak zavaró tényezők, csak én és Jake. És akármennyire is féltem a Jakkel való csókolózástól, annyira volt jó. Szerintem ez is magasan veri a többit. 

Két apró kéz kerül szemem elé, ezzel eltakarva kilátásomat. Értetlenkedve fordulnék meg, mikor valaki arcomhoz hajol, és fülembe kezd suttogni:
- Tudtam, hogy itt megtalállak!