In The Devil's Hand

J, mint Johnson

×Katherine×

Nem sokára elérkezem arra a pontra, hogy nem csak azt bánom meg, hogy elfogadtam és bele mentem ebbe az egészbe, de még azt is hogy valaha világra jöttem. Hogy miért? Mint kiderült Amara és Damien is jönnek ma, ezzel semmi gond nem lenne hisz születésnapom van, csak hogy én Marának egy szóval nem mondtam anyám mit talált ki. Nem hogy még azt hogy én ebbe bele is mentem. Nem sok hiányzik hogy Danielt nyakon vágjam, amiért egész idő alatt amióta itt vagyunk, valamilyen úton mindig hozzám kellett érnie. Értem én hogy most egy párt kell játszanunk, de már kezd rohadtul idegesíteni, és ő szerintem nagyon is élvezi a helyzetet. Főleg az idegesít a legjobban, hogy ez mind olyan természetesnek tűnik mintha mindig is így lett volna. Amaráék nem sokára itt lesznek ajándékozunk és utána hála az égnek húzhatunk haza. Most a teraszon ülőnk mindannyian és azt hallgatjuk ahogy az anyáink arról magyaráznak, miért rakjuk le a cigit.

-Kath édesem, ha idő előtt meghaltok hogy lesznek majd unokáink?-kérdezte Mrs.Reyes. Amíg Ethan próbált nem megfulladni a félre ment füsttől, addig az én kezemből kiesett a félig elszívott cigi, Daniel egyik keze a derekamon a másik pedig a hamutartó szélén, és pislógás nélkül meredtünk a szüleinkre.

-Jaj ne csináljatok úgy mintha nem tudnátok. Mostantól hogy ti egy párt alkottok, mindannyiunk nagy örömére, így az alvilág talán legnagyobb szervezetét ti uraljátok. Szóval először házasság és akkor elmondhatjátok magatokról hogy az alvilág királya és királynője vagytok, utána pedig jöhet a gyerek.-Ethant elveszítettük, már a földön fekve sírva röhög, mi pedig meg mindig ugyanúgy vagyunk mint az előbb.

-Nem lesz gyerek!-mondtuk félelmetesen egyszerre. Én felvettem a leesett cigarettát és elnyomtam, Daniel pedig hátradőlt, s mivel még mindig eléggé szorítja a derekamat így magával húzott. A legnagyobb bajom az volt ezzel, hogy olyan emlékeket juttatott eszembe amiket nem kéne, és amit még ennél is jobban utáltam hogy a testem nem úgy reagál ezekre ahogy én azt akarnám.

-Mi az hogy nem lesz gyerek? Ne hülyéskedjetek már gyerekek. Ti meg vagytok bolondulva. Márpedig trónörökösnek lennie kell!-apámat a csengő szakította félbe, ami csak annyit jelentett hogy megjött a megmentőm.

-Nyitom.- pattantam fel és rohantam az ajtóhoz, amikor Amara meglátott nyitotta volna a száját de én befogtam.

-Oké, Danielnek és nekem el kell mindenki előtt játszanunk hogy együtt vagyunk, és erről csak anya és Ethan tud de ő már olyan részeg hogy csodálom ha holnap emlékezni fog mikor felkel hogy fiú vagy lány. Szóval ti vagytok a megmentőim, és erről kussoltok. Sziasztok gyertek be!-az utolsó mondatott már nem suttogtam, és betessékeltem a megszeppent párt. Elsőnek Damien tért vissza a sokkból, miután felköszöntött vette is az irányt a terasz felé.

-Mi a faszomról beszéltél? Nekem miért nem szóltál előbb? Most rohadtul haragszom rád.-mondta és sértetten húzta fel az orrát. Ez Amara, ha valamiről nem ő tud elsőnek durcázik, és a semmin is képes drámázni.

-Ha elhúztunk innen mindent elmondok, de menjünk már, túl akarok ezen az egészen lenni és haza húzni végre.

Mikor visszamentünk a teraszra apám és Mr.Reyes még mindig ki voltak akadva, az előbbi kijelentésünkön. Már lassan kezdem megszokni hogy Daniel mellé ülök le, szinte az ölébe, ami nagyon nem lesz jó. Amint leültem mellé egyből átkarolta a vállam és közelebb húzott aztán a fülemhez hajolt.

-Kiherélsz ha most megcsókollak?-suttogta.

-Meg ne próbáld!-sziszegtem, de nem volt valami hatásos mert kuncogva távolodott el de csak annyira hogy a szemembe nézzen, aztán az ő, és az utódai legnagyobb szerencséjére csak egy homlok puszi volt.

-Kezdhetnénk az ajándékozást? Szeretnék már haza menni és lefeküdni.-próbáltam figyelmen kívül hagyni a vigyorgó arcokat, ez mind addig sikerült amíg Eth meg nem szólalt.

-Emma, aludhatok itt? Ha ezekkel megyek haza félő hogy a kocsiban egymásnak esnek, és nem ágyban lesz a lefekvés.

-Jaj fogd már be.-mondom miközben előre felé toltam be a házba, Daniel pedig akkorát vert a nyakára, hogy még Mexicóban is hallották.

  Miután végeztünk az ajándékozással, Ethant beraktuk hátra a kocsiba, és míg mi elköszöntünk addig ő elaludt. A haza fele út gyorsan telt, az egesz kocsiban csönd volt halkan szólt a rádió, egyszer csak Eth beesett az ülések közé, de ugyanúgy aludt tovább. Daniel és én egyszerre törtünk ki a nevetésben mikor tekintetünk találkozott.

-Mi corazón, én még nem is adtam át az ajándékomat.- szólt utánam és unott arccal meredtem felé.

-Megmondtam hogy nekem nem kell semmi, de ahogy látom ez mindenkit hidegen hagyott.

-Pontosan. Boldog születésnapot.-átnyújtott egy kis fekete bársony dobozt, amin egy fehér szalag volt masnival a tetején. Amint kinyitottam a lélegzetem elállt. Amilyen egyszerű olyan gyönyörű. És én imádom az egyszerű dolgokat. Vékony ezüst láncon lógótt egy medál amely egy J betűt ábrázolt.

-J mint Johnson. Hagyd, segítek.- mondta, majd megfordított és a nyakamba rakta az ékszert, ügyelve nehogy össze érjen a bőrünk. Legnagyobb meglepetésemre, kíváncsian fürkészte az arcom, hogy tetszik-e vagy sem. Mindig ilyen kis dolgokat vettünk a másiknak amiket szinte az éjjel nappaliban is lehet kapni, csak hogy letudjuk végre. De ez most nem tudom hogy jött neki, főleg egy olyan ajándék amit nem szerezz be az ember két perc alatt. Azért be kell hogy valljam, tetszik az ajándéka.

-Köszönöm.-mondtam halovány mosollyal az arcomon. Ha mindig ilyen lenne, és nem egy bunkó paraszt, akkor esküszöm egy rossz szavam nem lenne hogy, hozzá menjek. De mivel ez nem egy tündér mese, hanem a valóság, ezért még gondolni sem kell olyan befejezésre ahol mi ketten boldogan élünk, házasságban, két gyerekkel és szerelemben. Nem mintha létezne ebben az elbaszott világban olyan hogy boldogság, nem hogy még szerelem. Máshol egy másik dimenzióba lehet létezik, de ott, ahol mi élünk sosem volt és nem is lesz. A mi világunkban arra nevelnek minket születésünk óta hogy, ne érezzünk semmit, nálunk az érzelem a gyengeség jele. Már kicsi korunkban egy olyan vastag falat húzunk fel magunk köré, hogy azon jó esetben senki sem fog átjutni, vannak kivételek de az nagyon ritka, és próbáljuk ezt nagy ívben kerülni. Most így visszatérve arra, hogy nem létezik a szerelem, mindig így voltam vele. Ezt nem belém nevelték hanem világ életemben így gondoltam. Na és akkor most jön az hogy akkor miben hiszek, vagy mi létezik szerintem. Egyszerű; vonzalom. Vonzalom létezik és ebben hiszek is. Van olyan pillanat ahol kevésbé és ha szerencséd van akkor pár év múlva múlik csak el, ha pedig nincs akkor pár hónap, esetleg hét múlva. De van akiknek örök életükben megmarad. A mi világunkban nem szabad hagyni hogy, valaki át jusson a védő fal mögé, ha esetleg ezt mégis hagyjuk akkor már csak azt kell megakadályozni hogy a bőrünk alá masszon be az a személy. Ha pedig olyan gyengék vagyunk és nem utolsó sorban szerencsétlenek. Akkor mar baszhatjuk. Nincs visszaút, lesz egy gyenge pontod, és ezt ebben a világban nem engedhetjük meg.

  Mivel amikor utoljára amikor sokáig álltunk és néztük egymást, az nagyon nem sült el jól. Mármint de, nagyon is jól sült el. Csak nem lett volna szabad engedni, hogy megtörténjen. Ezért inkább köszönés nélkül fordítottam hátat, és a házam felé vettem az irányt. Mikor az ajtohoz értem hallottam hogy a hátam mögött hihetetlenül felnevet, de mielőtt bármit is mondhatott volna bezártam az ajtót.