In The Devil's Hand

Vihar előtti csend

×Katherine×

-Utállak!-ordítottam a képébe, és ha szemmel lehetne ölni már rég halottak lennénk, mindketten.

-Nyugodj meg, az érzés kölcsönös!-gúnyos vigyorra húzta ajkát és szemei szikrát szórtak.

   És visszatért minden a régi kerékvágásba, amikor minden mondatnak veszekedés a vége. Hogy mi is történt? Én magam se tudom. Talán akkor kezdődött mikor tudatosult bennem az, hogy már nem egyedül lakok a házamban. Minden kis semmiségen össze kaptunk, még csak 2 hete hogy itt van de egy nap nem telt volna el anélkül hogy ne vesztünk volna össze valamin. De ettől függetlenül egy percem sincsen egyedül. Folyamatosan azt mondjuk egymásnak hogy utáljuk a másikat, de azért a sarkamban van. Az egyik veszekedésünk közben megérkeztek a szüleink, gondolom nem kell mondanom mennyire megijedtek attól, hogy annyira eldurvul az egész hogy a "kapcsolatunk" kárára mehet. Ezek után egy szót nem szóltunk a másikhoz, ami az idősebb generációnak nem igazán tetszett, a feszült hangulat a családi vacsorán. Mrs.Reyes a nap végén odajött hozzám és csak ennyit mondott, "Olyan dolgokat vágtatok egymás fejéhez, amilyeneket még gyerekként sem mertetek. Pedig most egy párt alkotók. Ettől eltekintve egész éjjel le sem vette rólad a szemét, mintha a legféltettebb kincse lennél. Látszik hogy szeret! És az is hogy te sem érzel másképp!"
  Oh, ha ő azt tudná hogy az egész kapcsolat csak egy színjáték. Nem tudtam eldönteni hogy mi lennénk ilyen jó színészek, vagy pedig őket lehet könnyen átverni.

  
   A múltkori csomagomról nem tudtunk semmit sem kideríteni, még mindig vak sötétben tapogatózunk. A rakományainkat éppen megkapjuk. Egyik pillanatról a másikra eltűntek, mindenki úgy hiszi ennyi volt. De Daniel és én nagyon jól tudjuk hogy ez csak a vihar előtti csend.
   Álltam a tekintetét, ahogy ő is az enyémet, egyszerre fordultunk meg és hagytuk ott a másikat. Míg ő a teraszra menekült addig én az autómhoz. Mert igen ezt csináltuk, menekültünk. Nem akartunk szembe nézni azzal ami következett volna ha ott maradunk, és ezt mindketten tudtuk. A kapcsolatunk mondhatni újra a régi, de azt egyikünk sem tagadja hogy igenis vonzódunk a másikhoz. És nekem ez kurvára nem tetszik. Gondolataim közül az rangatott ki ahogy a lábaim egyből a lőtérre vezetnek. Mivel már este hét óra is elmúlt ezért nincsenek olyan sokan már ilyenkor. Ahogy átvágtam az épületen elhaladtam Lucas mellett aki szólásra nyitotta a száját de amint meglátta a tekintetem egyből be is csukta. Úgy terveztem ha már itt kötöttem ki, akkor a lőtér után elintézem én a papírmunkát és megmentem ettől Ethant.

-Csak nem megint gond van a paradicsomban?-tompán hallottam a fül védő miatt az említett személy hangját.

-Inkább még mindig. Őszintén nem tudom mi baja lehet. Amióta tyúkanyót játszotok azóta mindenbe bele köt.-sóhajtottam és miután újra táraztam a fegyverem elraktam.

-És mint mindig, te vagy annyira makacs hogy nem hagyhatod magad. Kath, egyszerűen csak félt. Ahogy én is.

-Persze, nem engem félt, hanem hogy eggyel kevesebb partnere lenne az ágyban.-nevettem fel. -Te pedig attól eltekintve hogy féltesz, mégsem szólsz bele abba hogy mit csinálok.

-Mind nagyon jól tudjuk hogy Dan egy nehéz eset, hidd el nekem ha én azt mondom, csak furán félt téged.

-Haza mehetsz, a papírmunkát megcsinálom én. Otthon a kedvencetek van.-sandítottam rá, és láttam ahogy felcsillan a szeme. Évek óta mindketten csak azt a mac&cheese-t eszik meg amit én csinálok, ha más csinálja hozzá se nyúlnak.

-Kath, mondtam már hogy imádlak? Átveszed a munkám és még főzöl is nekünk? Annak az idiótának hogy volt mersze akkor beléd állni amikor a kedvencünket csináltad? Meg sem érdemli.-morogva hagyta el a helységet, én pedig fejet csóválva követtem és azt irodát vettem célba.