In The Devil's Hand

Mind Pokolra Jutunk!

×Daniel×

-Kinek van vérdíj a fején?-Aaron már tárazta is a fegyverét és egy eszelős vigyorral az arcán felénk pillantott. Igaz már lassan egy hete van, de még csak most jött.

-Charlotte Richards. Az a kurva áll az egész mögött.-Belle fel sem pillantott a fegyverekről úgy válaszolt. Nem igazán beszéltünk azóta hogy elmondta mi történt, őszintén sejtem a választ és azt is hogy vannak érzései irántam, és fordítva is igaz. De az ő telt ajkai közül akartam hallani, és addig nem nyugszom míg ki nem mondja. Aaron arcára néztem és mint aki szellemet látott, fal fehér volt.

-Az nem lehet.-alig hallhatóan mondta mi pedig értetlenül néztünk rá.

-Miért nem lehe... Aaron mit csináltál?-Belle nagyon jól tudta hogy az öccse csinált valamit. Túl jól ismeri már. Ahogy én is.

-Nehogy azt merd nekem mondani hogy ő volt az mert nem csak a nővéred, de még én is kinyirlak!-lesütőtte szemét és ebből már tudtam hogy tényleg igaz.

-Aaron mi a faszt csináltál?

-Akiről beszélt hogy van valakije és annyira idáig volt, az Charlotte. Nem igaz?-Ethan kiköpte az éppen a szájában lévő kávét. Én egyszer esküszöm megölöm. Hova kellett neki köpnie? Hát persze hogy az új cipőmre.

-Aaron Sebastian Johnson! Te normálatlan! Hogy a faszomba lehettél ennyire hülye?-míg Belle ezen volt kiakadva, én a cipőmön balhéztem.

-Te istenek barma! Ez új cipő! A faszért nem máshova köptél? Istenem most meghalsz!-mielőtt megindultam felé Belle rám szólt.

-Daniel James Reyes! Ki nem szarja le most a cipőd? Felfogtad te hogy ez azt jelenti hogy így szerzett információkat. Fontosabb a kurva cipőd mint a szervezet? Néha komolyan mondom annyira idióta vagy!

-De te így szeretsz.-legalábbis csak remélni tudtam hogy így van.

-A lófaszt szeretlek.

-Oh komolyan ennyire nehéz beismerni valamit?-esküszöm már kezdett idegesíteni hogy nem vallja be még saját magának se.

-Öhm, azt hiszem mi kimegyünk.-Ethnak végre volt egy kurva jó megszólalása. Farkasszemet néztünk, egyikünk sem szólalt meg.

-Csak valld be.

-Mit is?-az asztalnak támaszkodótt és onnan figyelt

-Katherine, ne játszd a hülyét. Mindketten nagyon jól tudjuk, vagy csak sejtjük hogy a másik is érez valamit. Akkor elárulnád nekem hogy mi a faszért kell még játszadozni és tagadásban élni?-ahogy beszéltem egyre közelebb léptem hozzá es az utolsó szóra már előtte támaszkodtam a két oldalán, és úgy néztem a szemébe.

-Daniel, hányszor kell még elmondanom hogy nem érzek irántad semmit?-fájt, kibaszottul, de akkor fájt volna a legjobban ha igaz lenne. Még el is hittem volna ha a szeme nem csillog olyan furcsán, ezt megfigyeltem ilyen nála akkor van ha hazudik.

-Mi corazón, mond ki!-nagyon rég nem hívtam így, és ahogy látom az arcán nem hiányolta.

-Nem én leszek az első aki beszélni fog!-legalább oda eljutottunk hogy nem tagadja tovább hogy van mit elmondanunk a másiknak.

-Aha, mostmár van miről beszélni mi? Pontosan miről is kéne nekem beszélnem először?

-Ne akard hogy meggondoljam magam és itt hagyjalak.

-Ilyen nem fog megtörténni mivel ezt itt és most megfogjuk beszélni. Őszintén szólva teljes szívemből utaltálalak több mint egy fél éve, és tudom hogy te is..