James Potter és a Sader-rejtély

Részlet Lily Evans naplójából 1/6

1974. július 9.

„Édes drága Lily!

Kéne egy alibi:

Egy indok találkozni.

Mert te olyan szép vagy

Nekem, mint a Nap,

És ha te vagy a Nap,

Akkor én a Hold,

És csak akkor ragyoghatok,

Ha fényed rám hozod.

Hagyj hát tündökölni!

Nem kell szöszmötölni.

Nekünk együtt kell kieszközölni

Az igaz szerelem fogalmát,

Mely átjárja minden porcikánk,

És így lesz romantikus a statisztikánk."

Ez már a harmadik ilyen a héten. És még csak kedd van.

Vannak dolgok, amikhez különös tehetség kell. Ilyen például az, hogyan égessük be magunkat egy-egy ember előtt következetesen. Ha egyszer jelölnek majd egy díjra, ami a legégőbb emberek számára van, egész biztosan megnyerem. Akkor kivonulok majd a pódiumra, hasra esek, feltápászkodok, és gyönyörű beszéded mondok, ami valami ilyesmi lesz:

„Köszönöm, köszönöm. Igazi megaláztatás megnyerni ezt a díjat. Azt kérdezhetitek, mi a titkom. De én azt mondom nektek, ez nem titok: nyilvánvalóan cikis vagyok. Nem tartok vissza senkit sem attól, hogy hasonló kellemetlenségeket éljen át, mint én, önnön személyéből fakadóan. Hogy hogy csináltam? Nem vagyok biztos benne, de talán a melltartókkal kezdődött, majdnem egy éve. Az viszont bizonyos, hogy sikerült beégetnem magam, mert rossz a memóriám, de ezt nem vallanám be. Folytattam azzal, hogy párszor a földön kötöttem ki. Ez után beégettem a legjobb barátját egy felelsz vagy mersz játék során, végezetül a szemére vetettem, hogy úgy akar megcsókolni, hogy barátnője van. Miközben nem volt."

Na most ennek tudatában nem meglepő, hogy ilyen versekkel szivat. Valójában egészen érthető, bár úgy néz ki, hogy nincs jobb dolga egész nyáron, mint ezekkel kínozni engem. Mert miért is hagyhatnánk a baklövéseimet feledésbe merülni? Nem, az nem az igazi.

Inkább el se olvasom a nagyját ezeknek a hülyeségeknek. Választ egyszer írtam dühömben, de annyi. Talán, ha nem reagálok megnyugszik. És add, ó, add Istenem, hogy szeptemberre elfelejtse, különben nagyon hosszú tanévnek nézünk elébe!

1974. július 14.

Tegnap Perselusszal sátorozni mentünk.

Nem volt könnyű rábeszélni a szüleimet, de sikerült őket meggyőznöm. Mert ha már egyszer apa vette azt a sátrat, és én egész nyáron egyedül kuksolok otthon, akkor igazán lehetne róla szó, hogy ennyi szórakozásom nekem is legyen. És az egyetlen boszorkányleányuk igazán megérdemel egy kis kikapcsolódást, hát nem?

Persze anyának baja volt, hogy Perselus fiú, nekünk meg csak egy sátrunk van. Apa szerint még jó hogy fiú, mert védtelen lánnyal semmiképp nem engedne el az erdőbe. Ezt ők megvitatták maguk közt, és végül apa nyert, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokon múlt. Azért kaptam egy alapos fejmosást, amiért előre megígértem Perselusnak ezt az egészet anélkül, hogy velük megbeszéltem volna.

Lényeg a lényeg, tegnap délután kiköltöztünk az erdőbe, a szokásos helyünkre. A képzeletemben úgy élt a dolog, hogy majd megtalálom a legmegfelelőbb helyet a sátornak, Per felállítja, tüzet gyújtunk és sütögetünk. Ebből az lett, hogy a föld mindenhol túl hepehupás volt, így egy koránt sem ideális helyen állítottuk fel a sátrunkat – közösen, mert egyedül annyit szerencsétlenkedett, hogy már nem bírtam nézni.