James Potter és a Sader-rejtély

Réteggomba és szívügyek

Másnap reggel hasonló fejfájás gyötörte Jamest, mint előzőleg, ám ezúttal a sikeres visszaváltozás eredményeként. Megkönnyebbülten ült fel az ágyában, amikor meggyőződött róla, hogy immáron teljesen önmaga.

Kikecmergett az ágyból, és belesett a többiek baldachinja mögé, hogy jót nevethessen, ha valamelyiküknél esetleg balul sült el a dolog, de sajnos ők is pont olyanok volt, mint egy átlagos napon.

Azonban ez mégsem volt egy átlagos nap. A nagyterem felé tartottak, habár éppen sötét varázslatok kivédése óráról jöttek, ahol gazpachót ettek, miután spanyol osztálytársuk előadást tartott a spanyol konyhaművészetről, és több tállal is ettek a levesből. De még be sem léptek a kétszárnyú ajtón, amikor olyan hír ütötte meg a fülüket, ami helyett inkább megváltoztatták a céljukat.

Sylvester Cook felébredt.

Többször jártak már a gyengélkedőn, mióta a másodéves odakerült, de sajnos Sylvester ájultan feküdt, a javasasszony főzeteinek köszönhetően nyugodtnak tűnt a légzése.

Most viszont tényleg magánál volt. Csakhogy akadozva beszélt, mintha nehezére esne összeszedni a gondolatait.

- Jó a... látni... hozzátok – motyogta, aztán a fejére szorította a kezét. Úgy tűnt, pontosan tudja, hogy nem ezt akarta mondani, mert ezután inkább konok hallgatásba burkolózott.

- Madam Pomfrey szerint jobb, ha nem beszélsz hangosan, csak magadban gondolod át, hogy mit szeretnél mondani – mondta neki Lottie, aki ott ült a fiú ágyának végében. A hangja szokatlanul kedvesen csengett. – Kivéve persze, ha majd megérkeznek az aurorok. Nekik el kell mondanod pontosan, hogy mi történt. Aztán remélhetőleg megtalálják a tetteseket. Ha nem, akkor majd én találom meg őket, és azzal sokkal rosszabbul járnak.

A lány egyébként már szintén a gyengélkedő ágyát nyomta egy ideje. Amikor először néztek be az akkor még ájult Sylvesterhez, el is magyarázta, hogyan jutott be.

- Először megvagdostam magam, de azt Madam Pomfrey gyorsan meggyógyította, úgyhogy drasztikusabb megoldásokhoz kellett folyamodnom – mutatott a bekötözött fejére.

James most odalépett melléjük.

- Egy vérengző kislány, iszonyú rémisztő! Azt se tudod, melyik végén fogd a pálcát.

- Talán nem én vagyok a legtehetségesebb boszorkány, ezt elismerem. De meglátjuk majd, hogy mit szólnak majd a késeimhez!

Úgy vett elő egyet, mintha csak egy csomag cukorkát szedne ki a zsebéből. James orra alá dugta, aki érdeklődve vette szemügyre az eszközt.

Rápillantott Sylvesterre.

- A kis barátnőd nem bízza a véletlenre.

Sylvester halványan elmosolyodott. James szerette volna, ha a mosolyt sikerül megtartania, ezért elmesélte neki, hogy milyen helyzetbe hozták magukat a bájitallal, amit a mardekárosoknak szántak. A többiek is bekapcsolódtak, és úgy tűnt, ők sem bánják, hogy van, aki tud a valós verzióról is, amiben nem önként változtak lánnyá, hanem a saját vermükbe estek. De teljesen megérte, mert így láthatták Sylvestert nevetni. Talán utoljára.

Amikor már a folyosón jártak átváltoztatástanra menet, Remus azt mondta, Sylvester tünetei nagyban hasonlítanak a kis Nancy tüneteire.

Valahogy azon a napon minden olyan keserűnek tűnt. A szagok, az ízek és még a színek is.

A szombat ellenben vidám fordulatot hozott. A klubhelyiségben töltötték az idejüket. James az ikertükröket használva igyekezett kellőképpen kócos frizurát beállítani magának. Elvégre, ahogy Remus felhívta rá a figyelmét, érdemes azokat a tulajdonságait erősíteni, amiket Lily szeret benne, és erre már egyszer pozitív visszajelzést adott. Most, hogy Almira levágta a nagyon kócos részt, szinte kezdhette előröl a dolgot.