James Potter és a Sader-rejtély

Felejthetetlen mérkőzés

Madam Pomfrey talán az utolsó pillanatban adta be Sylvesternek a bájitalt.
Félig-meddig még sikeresnek is lehetett nevezni a főzet hatását, elvégre a fiú életben maradt – csakhogy ezzel együtt mély álomba zuhant, amelyből lehetetlenség volt felébreszteni. Folyamatos láz gyötörte, a szervezete keményen küzdött minden egyes másodperc túléléséért.

A Tekergők gyakran benéztek hozzá. Egyébként is kedvelték, amióta pedig ilyen állapotba került, felelősnek érezték magukat, hiszen ők vitték fel a gyengélkedőre, és ők találtak valamiféle gyógymódot.
Persze az is igaz, hogy közben ott motoszkált a fejükben: mi van, ha ezzel csak ártottak neki?


Néhány nappal később egyikük sem ért rá ezen aggódni – főleg nem egy bizonyos tagja a társaságnak.

James Potter a Tiltott Rengeteg közepén állt, teljesen meztelenül, annak tudatában, hogy éppen egy mindent eldöntő kviddicsmérkőzésen kellene lennie.

És hogy hogyan is jutott idáig? Nos, elég nehezen, de összerakta magában a dolgokat, és arra a következtetésre jutott, hogy még szerencsésnek is nevezheti magát.

Történt ugyanis, hogy előző éjjel az animágiát gyakorolták. Ő és Tapmancs bevetették magukat a fák sűrűjébe, és kifulladásig kergették egymást. Átjárta őket a boldogság, elvégre elérkeztek ahhoz a ponthoz, amikor egész éjjel átváltozva maradhattak. Ettől a pillanattól kezdve hivatalosan annyi időt tölthettek állatbőrbe bújva, hogy Remusszal tölthessék az éjszakákat. Már csak egyetlen apró lépés állta útjukat.

A nagy vidámságban Ágas elkóborolt, és szembe találta magát néhány kentaurral. Ugyan egyikük gyanakodva méregette őt, ő jól játszotta a „csak egy átlagos szarvas vagyok, ne is törődjetek velem" szerepet. Megkönnyebbült, amikor már kellő távolságra került a félig ember, félig ló lényektől, és egy nagy adag sarat megpillantva felcsillant a szeme.
Egyszerűen muszáj volt belevetnie magát, és dagonyázni egyet a sárban.

Jó móka volt, és valahogy elfelejtett visszamenni. Egyszer csak elnyomta az álom, és amikor feleszmélt, még mindig ott feküdt a sárban. Nyomban beugrott neki, hogy nem itt kellene lennie, hanem a pályán. Emberként!
A hirtelen jött riadalom közepette, hevesen dobogó szívvel állt fel, és csakis az járt a fejében, hogy vissza kell változnia. Nem tudta, merre van Sirius és Peter, nélkülük pedig nem tud átváltozni, és szarvasként mégsem mehet kviddicsezni, egyszerűen muszáj...

És akkor valahogy megtörtént. Magától visszaváltozott. Amint észlelte, hogy immáron emberként áll ott, megcsúszott a meglepettségtől, és hanyatt vágódott a sárba. Kelletlenül ült fel, miközben jött is a következő kellemetlen tény: teljesen meztelen. De miért? Miért!?

Jó, talán írta a könyv, hogy ilyesmi előfordulhat, amikor segítség nélkül változnak vissza, ezt is külön tanulni kell. De most akkor mi lesz a cikeszes zoknijával? Örökre eltűnt?

Egy hangos nyögés kíséretében feltápászkodott. Körbepillantott, hátha a barátai is a közelben vannak, de egyrészt nem látta őket, másrészt meg mást sem nagyon látott, mert a ruháival együtt a szemüvege is eltűnt.
- Még jó, hogy a pálcámat nem raktam a zsebembe – bosszankodott félhangosan, miközben elindult arra, amerre a kastélyt sejtette.

Bár az is igaz, nem fűlött a foga hozzá, hogy ennyire kiszolgáltatott állapotban bandukoljon a Tiltott Rengetegben. A pálca hiányával együtt már olyan volt, mintha duplán meztelen lenne.
A talpát szúrta a sok gaz, elszáradt levél és korhadt fadarabka. Ugyan május végén jártak, reggelente még hűvös volt a levegő, a hatalmas fák lombkoronái pedig a nap meleg sugarait is felfogták, úgyhogy a karját dörzsölve hunyorgott a fák között, hogy kitalálja merre menjen.

Egyszer különös zajokat hallott a közelből, úgyhogy kénytelen volt behúzódni egy fa rejtekébe, és lélekben felkészülni egy ökölharcra, de végül a közelben bóklászó lény a másik irányba fordult.

(Pedig egy kicsit azért remélte, hogy megküzdhet valami vadállattal.)

Hamarosan kiért az erdő szélére. Közelebb járt a kastélyhoz, mint hitte, és amennyire ilyen távolságból látta, éppen akkor özönlöttek ki a lelátókra tartó diákok a tölgyfaajtón.
James sosem vallotta magát szégyenlősnek, de azért azt ő sem vállalta volna be, hogy most eléjük siessen.
A száját összeszorítva várta, hogy apadjon a tömeg, és remélte, még időben odaér a mérkőzésre.

Amikor már hosszú percek óta nem látott senkit kijönni, rohamléptekben megközelítette Hagrid kunyhóját. Épp időben ugrott be mögé – még látta az újabb diákáradat első tanulóit. Fejét lehúzva osont át a kunyhó túlfelére, amögül kilesve figyelte a szurkolókat.

Amikor újra tiszta volt a terep, futásnak eredt, és csak remélni tudta, hogy senki nem akar épp akkor kijönni. Kellemetlen találkozás lett volna. Főleg, ha McGalagony az. Habár a tanárnő döbbent arcáért valószínűleg megérte volna.

Talán még sosem kapaszkodott fel olyan gyorsan a domboldalon, mint akkor. Felugrott a lépcsősoron, és bízott abban, hogy üres a bejárati csarnok.
Belépett, és felkiáltott, amikor meglátott egy alakot, de csak egy lovagi páncél volt az. A nagyterem felől viszont jöttek néhányan, lépéseik és beszélgetésük zaja egyre közelebbinek tűnt. Berontott a közeli, pókhálós szertárba. A résnyire nyitott ajtón keresztül leselkedett, és amikor újra lehetősége volt rá, felcaplatott az emeletre. Ismert egy, a közelből induló, titkos járatot, és bár fürgén szedte a lábát, egy hatodéves hollóhátas még így is majdnem meglátta.

Hátát a falnak vetve, szaporán verő szívvel, kifújta a levegőt. Nem hitte volna, hogy valaha is kerül ilyen helyzetbe. Azt sem tudta megállapítani, hogy vajon mostanra túl van a nehezén – elvégre a Tiltott Rengetegben bóklászott védtelenül, és pucéran bejutott a kastély épületébe, úgy, hogy nem látta meg senki – vagy pedig az lesz inkább nehéz, hogy a diákokkal teli kastélyon belül feljusson a hálókörletbe.

A sötétben tapogatózva indult el a rejtett járatban, ami a negyedik emeletig vitte. Ott óvatosan arrébb húzta a falikárpitot, és kilesett mögüle. A folyosószakasz üresnek tűnt, így hát kilépett, és folytatta útját balra, ahonnan egy másik titkos járat indult. Csakhogy amint a folyosó elkanyarodott, megpillantott két embert. Azok éppen elmélyülten tanulmányozták egymás száját, és más esetben James nagyon szívesen beszólt volna nekik, hogy ne itt smároljanak, most viszont csak visszaugrott, épp, mielőtt a párocska szétrebbent, és felé kapta a tekintetét.

A folyosó másik vége felől is közeledett valaki, így hát James visszasietett a falikárpit mögé. Nem tudta, mitévő legyen. A páros mellett nem akart elhaladni, a másik irányban viszont túl messze kezdődött a legközelebbi titkos folyosó.
Egyhelyben toporgott egy darabig, és szitkozódva újra kinézett. Ismerős alakot pillantott meg. Lily Evans a falikárpitot épp csak elhagyva, a földön guggolt, hogy bekösse cipőfűzőjét.
- A rohadt életbe – szitkozódott James, leginkább csak magának.
Jelen esetben másnak jobban örült volna, de nem volt más lehetősége. Nagy levegőt vett, és letörölte arcáról a kínlódó kifejezést, hogy helyébe egy vidámabbnak tűnőt produkáljon.

Kidugta fejét a kárpit mögül, és megszólította a lányt.
- Hé! – kiáltotta, elég hangosan ahhoz, hogy Lily meghallja, de lehetőség szerint más ne. A lány felkapta a fejét, és rövidesen felállt.
- Mit akarsz? – fonta keresztbe a karját. Az utóbbi időben csakis akkor volt hajlandó egy légérben tartózkodni Jamesszel, ha más is volt ott. Sőt, akkor is igyekezett ignorálni őt, és inkább csak másokkal beszélni.
- Gyere ide, csak egy perc – intett neki James. Lily vonakodni látszott, úgyhogy folytatta. – Siess már, mindjárt kezdődik a meccs!

Lily közelebb lépett hozzá, de ez nem volt elég. James kidugta a kezét, megragadta a lány karját, és berántotta maga mellé. Remélte, hogy Lily sem lát jobban ebben a sötétben, mint ő.
- Muszáj volt berángatnod ide? – bosszankodott Lily. Talársurrogás hallatszott, aztán újra megszólalt. – Lumo...
- Én a helyedben nem tenném – szólt közbe James gyorsan. – Vagy hát, attól függ. Meztelen vagyok. De most nem érek rá. Majd a meccs után.
Az volt az elve, hogyha kellemetlenül érzi magát, de sikerül elérnie, hogy más még annál is kellemetlenebbül érezze magát, akkor az őt felmenti az érzés alól.

Lily nem mozdult, egy pillanatig csöndben állt, aztán azt kérdezte:
- Hogy mi?
Hanglejtése alapján James arra következtetett, hogy nem hisz neki.
- Igen, úgyhogy vedd le a talárod.
- Hogy mi!?
A hangok alapján távozni készült, úgyhogy James elkapta a karját.
- Ne, ne, ne! Várj! Azért vedd le, hogy nekem add. Vagy te talán másra gondoltál? – kérdezte még, és nem bírt elfojtani egy vigyort. – Mondtam, hogy most késésben vagyok.
- Te nem késésben vagy, hanem elmeháborodott.
- Igen, ezt már sokan mondták. De fel kell jutnom a klubhelyiségbe, és nem flangálhatok pucéran a kastélyban – magyarázta, és még mielőtt Lily gyávának tartja, hozzá tette: – Csak kevesek részesülhetnek abban a kiváltságban, hogy engem meztelenül látnak.

A lány elrántotta a kezét, amit James még mindig szorongatott – hülye lett volna elengedni – és minden bizonnyal szembe fordult vele, mert a következő pillanatba James két tenyeret érzett a mellkasán, meg egy nagy erejű lökést.
- Az nem kiváltság, legfeljebb... Jézusom, rajta tényleg nincsen felső!
A fiú nem számított a lökésre, így nekiesett a falnak.
- Azt hiszed, hazudok? – kérdezte. Kezdett mérges lenni. Ha Lily így folytatja, még megharagszik rá, aztán akkor kénytelen lesz borsot törni az orra alá, márpedig az nem épp célravezető. – Ha azt akarod, hogy a griffednél nyerje a kviddics kupát, adj valami ruhát. Vagy mi az, nem hordasz semmit a talár alatt?
- Persze, hogy hordok – mordult rá a lány. – De mégis mi ez a trutyi? Olyan lett a kezem, amikor hozzád értem.
- Sár.

Lily bosszúsan felsóhajtott, aztán matatott valamit. Végül James érezte, hogy valami puhát hozzávág.
- Köszi – szedte le a talárt a fejéről. A sötétségben nehézkesen belebújt, és megigazította magán. Rövid volt rá, de hát ez legyen a legnagyobb baj. – Mehetünk. Hálám jeléül leviszlek a pályára a seprűmön – magyarázta, miközben kilépett a rejtekből.
Lily követte, de nem azért, mert annyira vonzotta az ajánlat.
- Mégis mit műveltél? Borzalmasan nézel ki, csupa sár vagy!
- Köszi, köszi, mindig jól esnek a bókok a szádból. Amúgy meg nem is mondom, el se hinnéd! – Felálltak egy lépcsősorra, amelyik éppen elfordulni készült. – Ha felmentünk, visszaadom a talárod.
- Sáros, szerinted így visszaveszem? – kérdezte Lily, aki sarkon is fordult, hogy távozzon, de mivel a lépcső már félúton járt, így nem tudott.
- Nem. De alhatsz vele. Átitatódik a személyes eszenciámmal, úgyhogy mire felérünk, tökéletes illata lesz.
- Vagy inkább büdös.

James akár meg is sértődhetett volna ezen, de hát mégiscsak egy egész éjszakát töltött szarvasként a sárban.
Mire felértek a klubhelyiségbe, már senki sem tartózkodott ott. Felsiettek a fiúk szobájába, ahol James a ládájához lépett, és kiszedett belőle egy tubus fogkrémet, meg a fogkeféjét. Nyomott magának egy keveset, és a fogkefével a szájában, kapkodva keresett egy alsónadrágot. Mindeközben Lily az ajtóban állt, és valamilyen érthetetlen oknál fogva, úgy nézett rá, mint aki azon tanakodik, vajon véglegesen megzápult-e az agya.

Amint rákerült az alsó, James ledobta magáról az összesarazott talárt, és magára kapott még egy pólót. Előhalászta a pótszemüvegét, kézbe vette a seprűjét is, és bosszankodva vette tudomásul, hogy nincs ideje leszaladni a mosdóba befejezni a fogmosást.
- Ezt most nem tudom kiköpni – panaszkodott hát Lilynek, mivel más nem akadt, akivel megoszthatta volna gondjait.
- Akkor nyeld le!
James arcára vigyor kúszott, a lány arca pedig elvörösödött.
- Micsoda lelkesedés, ez tetszik! – nevetett James, de aztán Peter éjjeliszekrényén megpillantott egy pohár vizet. Odaugrott, belekortyolt, és beleköpte a fogkrémes vizet.

Lily fintorogva figyelte őt.
- Neked még komolyan vannak barátaid? – kérdezte. James vállat vont, és visszarakta a poharat.
- Majd mondom Peternek, de most nem érek rá poharat mosogatni. Egyébként pedig karácsonykor nekik adtam az összes ajándékomat, és Peterhez került a szájvíz, amit kaptam, pedig azt azért megtartottam volna, úgyhogy valójában megérdemli – mondta, miközben kitárta az ablakot, és lába közé vette a seprűt. – Megígértem, hogy leviszlek, úgyhogy pattanj a seprűmre, bébi – vigyorgott hátra a gyönyörűséges lányra, miközben beletúrt a hajába.

Lily a kezébe temette arcát, aztán hátrasimította haját.
- Tegyünk úgy, mintha ezt nem hallottam volna – mondta végül, miközben közelebb lépett. – És csakis azért megyek veled, mert nem akarok elkésni, sem pedig újra megtenni az utat lefelé – magyarázta, ahogy elhelyezkedett James mögött.
- Naná! – Elrugaszkodott a talajtól, és óvatosan kiirányította a seprűt az ablakon, nehogy beverjék a fejüket. – Most viszont kénytelen leszel átölelni, nehogy leesett itt nekem, amíg száguldunk – szólt újra, amikor már odakint voltak. Még mielőtt Lily ellenkezhetett volna, felgyorsított, így a lány kénytelen volt átkarolni a derekát.

James talán akkor száguldott utoljára ilyen gyorsan a kastély és a pálya között, amikor előző évben az animágia miatt napnyugtára fel kellett érnie az erkélyükre. Akkor persze korántsem volt ilyen jó, mert nem ültek mögötte szép lányok, akik őt ölelgették. Azt viszont még mindig alig bírta elhinni, hogy sikerül egyedül visszaváltoznia. Vajon mostantól mindig menni fog? Hát az átalakulás?

Nem volt ideje ezt alaposabba átgondolni, egyhamar a kviddicspálya mellett találták magukat. James leereszkedett a földre, Lily pedig leszállt mögüle.
- Köszi a segítséget, itt egy hálacsók cserébe – nevetett a fiú, és gyorsan a lány szájára tapasztotta ajkait. Az volt az érzése, hogyha elég hirtelen, akkor Lilynek általában nem jut eszébe tiltakozni, helyette belefeledkezik a dolgokba, és élvezi. Ha viszont nem, nos akkor kézzel-lábbal tiltakozik, neki meg a másik verzió jobban tetszett.

Most viszont nem volt idő mélyebben is körüljárni a témát. Elhúzódott a lánytól – csak tudná, miért ilyen puhák és hívogatóak az ajkai – és már futott is öltözni.
Az öltözőben senki sem volt már, ám sokkal jobban állt az idővel, mint hitte. A kommentátor még csak most kezdte a beszédet. És mivel Remus éppen a gyengélkedőn nyomta az ágyat, helyét Sirius vette át.

- Az évad egyik kviddicsmeccsénél járunk – kezdte unottan. Hangja tompán beszűrődött az öltöző falai közé – Hogy mondja, tanárnő? Á, értem. Az utolsónál. Valójában én sosem rajongtam ezért a sportért. Nem is értem, miért vannak itt mindig ennyien. Jó, mondjuk én is ki szoktam jönni, hogy megnézzem Jamest, mert egyrészt elismerem a tehetségét, baromi jó játékos, másfelől meg a barátom. De akkor sem értem. Ha minden játékosnak kijön két barátja – mert az egy dolog, hogy Jamesnek több is van, de az ilyen gyászoknak, mint Pipogyi, egy sincs, sőt, még a saját csapattársai is utálják, szóval átlagoljunk – az akkor is csak... hát nem tusom, mennyi, mert elfelejtettem, hányan vannak egy csapatban, de az biztos, hogy nem ennyien!

James jót nevetett magában, amíg belebújt a kviddicstalárjába.
- Black! Legyen szíves a mérkőzésre figyelni – zendült McGalagony hangja. – Konferálja fel a csapatokat.
- Rendben. Ma tehát a nyertes Griffendél játszik a vesztes... Jól látom, hogy az sárga? Igen. A vesztes Hugrabug ellen. Sok sikert, srácok, de semmi esélyetek. Ha James a pályán van... – Csönd. – Hé, hol van James? James! – Sirius beleordított a mikrofonba, mire a nézőtér haragos kiabálásba kezdett.

James éppen elkészült, így hát seprűjét a kezébe véve kisétált a pályára. Kezét a magasba emelve ordított vissza Siriusnak.
- Itt vagyok!
- Á, itt is van! Tökéletes bevonulás, pajtás. – Sirius azóta pajtásnak hívta, hogy Shemy professzor egyik órán azt mondta „Biztos nagyon jó érzés nektek megmutatni valamit a saját kultúrátokból is a kispajtásaitoknak!".
- Már féltem, hogy fölöslegesen vállaltam el ezt a munkát – folytatta Sirius. – Ha nem téged kell kommentálni, akkor inkább megyek vissza szotyihéjat köpködni mások hajába... Nem, tanárnő, nem szoktam, csak vicceltem... Hogy mi? Ja, igen, felszállnak a játékosok. Elkezdődik a mérkőzés. Ide-oda repül a labda... Hogyhogy melyik? Mindegyik.

James igyekezte kizárni Sirius hangját, túlságosan vicces volt, és elvonta a figyelmét. De nem ment. Nevetve kapta el a kvaffot, és kicselezve Nathaniel Clarke-ot, passzolt Emilynek.
- ... és amúgy Clarke húga is elhívott randira, de sajnos mondtam neki, hogy nem illünk mi össze, kösz – folytatta Sirius, a valójában teljesen irreleváns beszédet. – Azért remélem nincs harag. Mi? Ó, igen, a meccs. Az a lány, piros mezben bedobott egy gólt.

A griffendéles lelátókon tapsvihar tört ki, az éljenzők Emily nevét kiabálták. Csakhogy közben Hugrabug hajtói előretörtek.
- ...és erről egyébként az jut eszembe, hogy James is tuti elhívná randira Lily Evanst. Jó barát vagyok, és megkérdezem helyette. Mit szólsz, randi a hétvégén? – nézett Sirius a tőle messze ülő lányra, aki erre nem túl illendő kézmozdulattal reagált a túloldalról. – Milyen goromba. De még jó is. Én mondom neked, James, addig örülj, amíg távol marad tőled. Lily egyetlen jó tulajdonsága, hogy lehet vele szotyit köpködni mások hajába, azt leszámítva egy hárpia. Nem, tanárnő, mondom, hogy nem szoktunk ilyet csinálni. Ó, de nézzétek, ott az a sárga játékos... nem tudom az ő nevét sem... szóval dobott egy gólt. Micsoda izgalmak. Érdekes egyébként, hogy vannak mugli sportok is, sokkal több, mint amennyi varázslósport. Fogunk róluk tanulni, Green professzor? – Sirius előrehajolt, hogy lássa a tanárnő reakcióját, de végül valószínűleg nem sikerült elcsípnie a választ, mert csak vállat vont. – Remélem, igen. És akkor már újra vehetnénk a motorokat is. Azanyja, ezt láttátok!? Micsoda gól! Szép volt James, te vagy a legjobb!

James kiélvezte az üdvrivalgást, aztán újra a kavaffra koncentrált, csak fél füllel hallgatta Sirius kommentárját.
- ...göndör hugrabugos passzol apró hugrabugosnak.
- Black, használja a névsort, ide van készítve!
- De attól még nem tudom, melyikhez melyik név tartozik. Valamiért az emberek annyira nem érdekelnek – tűnődött. – Bőven elég, hogy tudom, a barátaimat hogy hívják. A motorokkal más a helyzet, meg tudok különböztetni egy Triumph X-75 Hurricane-t egy Honda CB750-től. Azért azt sokkal könnyebb megjegyezni, mint azt, hogy ki az a Hackett Berry – olvasott fel egy nevet a lapról.
- Brey, nem Berry, Brey! – kiabált fel a hugrabugos, és figyelmetlenségéből adódóan fejbe vágta egy gurkó.
James elégedetten nézte, ahogy az ellenfél játékosa szédeleg, és nem volt rest közben bedobni egy újabb gólt is.
- Ez az James, verd el őket! – kiabált Sirius a mikrofonba.
- Kommentátorként pártatlannak kell maradnia!
- Elsősorban James legjobb barátja vagyok, másodsorban griffendéles, és csak ezek után kommentátor – vágott vissza Sirius.

James ezen olyan jót nevetett, hogy ezúttal felé közeledett egy észrevétlen gurkó. Mire rájött, hogy neki fog ütközni, már késő volt. Utolsó erejével elhajította a kezében tartott kvaffot, remélve, hogy Samuel elkapja, és lebukott, hogy elkerülje az ütközést, de a labda még így is nekicsapódott a fejének.
Az ütés erejétől elvesztette az eszméletét, és már csak a következő fájdalmas részre emlékezett: amikor becsapódott a földbe.
- James, ha meghalsz, Merlinre mondom, nem leszek többé a barátod! – hallotta még távolról Sirius fenyegetőnek szánt, ámde inkább is aggódónak tűnő szavait. Aztán elsötétült minden.