James Potter és a Sader-rejtély

Most jön a neheze

Október legelső napja kifejezetten érdekesre sikeredett. Reggel mugliismereten befejezték a háztartási eszközök témakört – Sirius morcos volt a porszívók miatt – és belekezdtek a mugli oktatási rendszer felépítésének tanulmányozásába.

Utána legendás lények gondozásán Ebshont megjelent egy letakart kalitkával a parkban.

- Gyertek csak közelebb – villantotta foghíjas vigyorát a tartózkodó diákseregre. – Lássuk csak a mai tananyagot. Ahogy mondtam, ebben az évben már érdekesebb állatokat is láthattok, bár azok a bárgyú minisztériumi alkalmazottak még így sem engedik a legjobbakat. De nem kell aggódni – emelte fel hosszú, görbe mutatóujját. – Megoldjuk, drágáim.

A diákság éppen ettől tartott. James a szeme sarkából rápillantott a hugrabugos Arlett Wilsonra, aki tavaly már megszenvedte egyszer Ebshont lelkesedését. A lány észrevette, hogy figyeli, és csak szerényen vállat vont. James eltűnődött, hogy lehet Arlettnek olyan idegesítő húga, mint Lottie.

Ebshont büszkén kihúzta magát és lerántotta a leplet.

- Ki tudja, mik ezek? – tette fel a kérdést, és göröngyös pálcájával a zárra koppintott.

- Tündérek – tippelt a hugrabugos Otto Fray.

- Nem talált! – rikkantotta Ebshont és kiengedte a fekete szőrű, négy kezű és négy lábú lényeket. – Ezek doxik – mondta, és idült mosollyal az arcán figyelte ahogy a komisz lények a tanulók felé röpülnek. James az arca elé kapta a karját, hogy megvédje fejét a doxiáradattól. A lények a szabadságra vágytak, így szélsebesen meglódultak minden irányba. Azok, akik a diákság gyűrűjébe keveredtek, indulatosan vicsorogtak, és nem átallkodtak megharapni az útjukban állókat. – Nos, ami érdemes róluk tudni, az az, hogy szárnyuk vastagon ívelt hártyás szárny – magyarázta Ebshont mély beleéléssel, mit sem törődve a lényekkel birkózó diákokkal. – Petéket raknak, nagyjából ötszázat, lárváik pedig két-három hét után kelnek ki. – Az öregembernek ekkor feltűnt, hogy a többség azzal van elfoglalva, ne harapdálják agyon a doxik. – Figyeltek rám? – kérdezte lelombozódva.

James leszedte magáról a kis bestiát, amelyik épp a fülét harapdálta dupla fogsorával, és teljes erőből elhajította.

- Persze, tanár úr. Minden szóra.

Sirius a kézfején maradt fognyomokat nézegette.

- Megharaptak. Szerintem ez mérgező. Meghalunk – jelentette ki beletörődötten.

- Ez tényleg mérgező – értett egyet Almira, akinek más baja nem esett azon kívül, hogy egy doxi beleakadt a hajába, és most épp úgy nézett ki, mint aki még életében nem látott fésűt.

Ebshont nevetgélve legyintett.

- Lárifári. Nem halálos az.

- Azért felmehetnénk a gyengélkedőre? – kérdezte Nicholas Hill. A nagy többség egyetértően bólogatott mellette.

- Gyáva banda – fonta keresztbe a tanár a karját durcásan. – Na jó, menjen, akit megharaptak.

A csoport nagyjából fele elvonult tehát a kastélyba. Madam Pomfrey mérges volt, amiért ennyi tanulót el kell látnia a tanár felelőtlensége miatt. James meg tudta érteni. Ráadásul azon éjszakán holdtölte volt, Remus már bekerült a gyengélkedőre, érthető, hogy szívesebben foglalkozott volna vele.

A holdtölte azonban azt is jelentette, hogy most, legelső alkalommal, nekiállnak végre az animágia gyakorlásának. Az elmúlt napokban sajnos nem volt idejük rá, temérdek mennyiségű leckét kaptak – néhány tanár már most a jövő évi RBF-ekkel zaklatta őket – arról nem is beszélve, hogy Remust sem akarták folyton lerázni magukról. De most! Most eljött az ő idejük.