James Potter és a Sader-rejtély

A visszavitt láda

Azóta, hogy februárban megkapták azokat a különös, lángoló leveleket, mindössze egy alkalommal fordult elő, hogy hasonló üzenet érkezett volna bármelyikük számára.

Egészen mostanáig.

James Potter! Van nálad valami, ami nem a tiéd. Hozd vissza! Hozd vissza vasárnap éjfél előtt, és megkegyelmezünk.

Már a nap is alábukott, és odakint barangolva váratlanul érte a hirtelen feltűnő, lángoló levél. Körbepillantott, hátha megpillantja a vicces kedvében lévő iskolatársát, de csak Lilyt látta néhány méterrel arrébb. Előtte éppilyen pergamen villant fel. A lány is észrevette őt. Nyugtalan tekintettel bámult rá.

James nem kérdezte tőle, mit keres odakint egyedül, és Lily sem tűnt túlságosan érdeklődőnek ez ügyben. Szótlanul siettek vissza a klubhelyiségbe, ahol a vitatkozó társaikba futottak.

Újra a fiúk hálótermében ültek össze megvitatni a dolgot, nehogy háztársaik kihallgassák őket.

- Muszáj visszavinnünk – jelentette ki Almira. – Ha nem tesszük, megtámadnak minket.

- Mert ha visszavisszük, akkor megsimogatják a buksinkat, és még epres cukorkát is adnak jutalomból. – Sirius még fel is horkantott a képtelen ötletet elképzelve.

- Szóval választhatunk a biztos halál és a biztos halál között. Jól hangzik – biccentett Alice. – Szerintem szavazzunk megint.

James megrázta a fejét.

- Nem. Én hoztam el a ládát, én döntök. És én úgy döntök, hogy visszaviszem. Kilenc embert nem fogok veszélybe sodorni. Visszamegyek, de egyedül.

Sirius rámeredt.

- Te normális vagy?

- Sose voltam az. De ez most mellékes. Ne törődjetek ezzel, tudom, mit csinálok.

Ezzel ő a maga részéről lezártnak tekintette a vitát. A többiek nem, ők még hosszú perceket szántak arra, hogy vagy lebeszéljék az egészről, vagy pedig rábeszéljék arra, hogy ők is vele tarthassanak. De nem. Egyik félnek sem engedett.

- Olyan vagy, mint egy makacs öszvér! – vágta Alice a képébe, mielőtt kiviharzott a szobából. Ő zárta a sort. Jamest nem hatották meg a szavai.

A kis kiruccanást szombat hajnalra tervezte. Mivel mindenkit ki akart hagyni az akcióból, nem árulta el nekik, hogy melyik nap melyik órájában kerekedik útnak, és nagyon igyekezett halk léptekkel a ládája mellé készített dobozhoz osonni. Nesztelenül a kezébe vette, és magára terítette a láthatatlanná tévő köpönyeget. Alig vett levegőt, és a kilincset is csak egy lassú, óvatos mozdulattal nyomta le.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor már végre a klubhelyiségben járt. Kinyitotta a portrét, de a meglepett nyögését már nem sikerül visszafojtania. Sirius a falnak támaszkodva ácsorgott, és éppen ránézett – pedig nem láthatta őt!

- Már azt hittem, sosem jössz – közölte, és ásított egyet. James lehúzta a fejéről a köpenyt.

- Te meg mit csinálsz itt? És honnan tudtad, hogy most jövök?

Sirius vállat vont, és bebújt a köpeny alá.

- Ismerlek. És veled megyek.

- Szó se lehet róla!

A bűvös köpönyeg alatt kisebb tolakodás alakult ki.

- Frics meg fog hallani – sziszegte Sirius. – És teszek is róla, hogy meghalljon, ha nem hagyod, hogy veled menjek.