James Potter és a Sader-rejtély

A vadon gyermekei

A levél, amit James kapott, nem volt egyedülálló. A többiek is kaptak egyet-egyet a saját nevükkel ellátva, de mivel annál többet nem írtak nekik, nem tudtak mit kezdeni vele. Sejtették, hogy a kövekről van szó, de bárki is írta a levelet, pontosíthatott volna, és azt is hozzá tehette volna, hogy mit akar. Ám újabb levél nem érkezett, nekik pedig más dolguk volt.

Február végén megünnepelték Peter születésnapját. A fiú, a szokásukhoz híven, kapott egy tortát az arcába, ezúttal a nagyteremben. A tanárok kiakadtak rajta, ám Peter határozottan kiállt a többiek mellett, mondván ez csak egy kis vicc volt, így a büntetőmunka helyett csak öt pont levonást kaptak az esetért.

Néhány nappal utána, Remus születésnapján már húsz pontot vontak le, mert az asztalra állva énekeltek neki.

- Szegény Remus – jegyezte meg James, amikor az említett egyik szünetben elment mosdóba. – Még a tavalyi ajándékát sem kapta meg.

- Bosszantó, hogy még mindig ezzel vacakolunk – morogta Sirius. Binnsszel volt a következő órájuk, és amíg vártak, megengedte Jamesnek, hogy mellé üljön. – Egyikünk sem tud magától át- és visszaváltozni. Bele kell húznunk.

- De ha menne se lennénk előrébb, mert még mindig csak három órát maradhatunk úgy – legyintett James. A szeme sarkából látta, hogy megérkezett Lily. Leült a közös helyükre, és elővett egy magazint. James elhatározta, hogy egész órán azt fogja lesni, mit olvas, remélte, ez elég bosszantó dolog. Legalább addig is rá figyel, amíg magában szentségel, akkor meg főleg, amikor hangosan kinyilvánítja nemtetszését.

Sirius hátradőlt, hogy hintázzon a székkel, és vállat vont.

- A lényeg, hogy most kap egy nagy adag csokoládét, annak örül majd, aztán a tavalyi ajándékot megkapja, amikor végzünk vele.

Hamarosan megérkezett Remus, rövid időn belül pedig Binns is, így kénytelenek voltak abbahagyni az eszmecserét. James átült Lily mellé, és belepillantott a magazinba.

- Interjú Celestina Maggicával, irtóra érdekes – mondta halkan a lánynak, aki bosszankodva becsukta az újságot. James magában felnevetett, Binns pedig monoton hangon olvasni kezdte a kétszáznegyvenharmadik oldalt.

Robert Bell mérges volt. Nagyon mérges. James gyanította, hogy miatta. Azért, mert az utóbbi időben edzések helyett a hippogriffek istállóját kellett takarítania délutánonként, és csak akkor hagyhatta ott az állatokat, ha végzett. Márpedig ő ritkán végzett időben, mert sokkal érdekesebb volt a szalmába ugrálni a kerítés széléről, mint lapátolni.

Robert tehát haragudott rá, legalábbis erre következtetett abból, hogy kidudorodtak az erek a homlokán, és olyan sziszegősen beszélt vele, mint aki párszaszóul magyaráz.

- ...hogy ezt mégis hogy képzelted!? – kérdezte, és James kihallotta az indulatot a hangjából. A többire nem figyelt, mert már elég jól ismerte az ilyen típusú szövegeket, és hasonló volt a felépítésük, így tudta: ha az ember egyet hallott, akkor már az összeset hallotta.

- Nyugi, nem lesz baj – veregette meg a nála majd' egy fejjel magasabb fiú vállát, és kibújt a talárjából. – Tudod, hogy jó vagyok, simán nyerünk.

És igaza is lett: mialatt Remus hangja betöltötte a stadiont, James belőtt hat gólt. Jobban szeretett hajtóként játszani, részt venni az események sűrűjében, gólt lőni, összedolgozni a csapat többi tagjával. Imádta, hogy a lelátókon minden alkalommal ujjonganak a diákok, amikor gólt szerez, és leírhatatlan érzés volt úgy passzolni Samuelnek vagy Emilynek, hogy aztán nekik volt alkalmuk pontot szerezni.