James Potter és a Sader-rejtély

A Sader kúria titkai

James később nehezen idézte fel azokat a pillanatokat. Olyasféle álmosság tört rá, amilyen még akkor sem szokott, ha egy kiadós kviddicsedzés, és azt követő négy órányi tekergésen van túl, amikor hajnalban a párnájára hajtja a fejét. Azt azonban, ott és akkor pontosan tudta, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy elalszik, ha nem tesznek valamit. Ám ő hiába próbált patrónust idézni, nem ment.

Kérésére Remus megdermedt. A szemét dörzsölgetve megrázta a fejét. James nem próbált újból patrónust idézni, helyette Remusra szegezte a pálcáját.

- Vigilantus – motyogta, aztán kényszeredetten ásított egyet. Barátja megtántorodott, mintha meglökték volna, de aztán kissé éberebben nézett körül. James küzdött az elalvás ellen, de tehetetlen volt. Nekidőlt a kredencnek, és próbálta a pálcát továbbra is Remusra irányítani. – Risisti – mormogta, habár már lecsukódott a szeme.

Remélte, hogy az élénkítő bűbáj elég ideig hat, hogy Remus képes legyen patrónust idézni, ahogyan azt is, hogy a vidító varázslat meghozza a jókedvét egy inkarnálódott patrónus megidézéséhez. Hangosan koppant a pálcája a padlón, ahogy elejtette, nem sokkal utána pedig követte a feje is.

Nehezen ébredt, nehezebben, mint máskor. Mintha hosszú álomból ébresztették volna. Valaki a vállát rázta.

- Hagyj még, anya – motyogta James, és elfordult.

- Nem vagyok az anyád – csendült Sirius hangja, aki James kabátjába markolva ülő helyzetbe húzta őt. – De megragadom az alkalmat, hogy most én keltegesselek téged kegyetlen módon. ÉBREDJ! – ordította a fülébe. James fintorogva arrébb húzódott, és ellökte magától a fiút.

- Hol vagyunk? – kérdezte, és körülnézett. Alatta királykék, puha szőnyeg terült el. A falat hasonló színű, ezüstszálakkal átszőtt tapéta borította, a helyiség közepén baldachinos ágy terpeszkedett. Akörül feküdtek ők, szétszórtan, mintha valami fura pizsamapartin lennének.

- Én hoztalak ide fel titeket – mondta Remus, aki eddig a falnak támaszkodva várakozott. – Aztán Lily felébredt, és ő is segített – biccentett a lány felé, aki éppen Alice-t ébresztgette. – Azt gyanítom – folytatta Remus –, hogy odalent valamiféle álmosságpor van szétszórva.

James bólintott, és feltápászkodott a földről.

- A hóhérlepel? – kérdezte.

- Nem sikerült elűznöm, csak a konyhába tudtam visszaszorítani, aztán rázártam az ajtót, meg betömködtem az alatta lévő rést és a kulcslyukat.

- Több, mint a semmi.

- Ügyes vagy, Remus – értett egyet Felicia. Még mindig kissé kótyagosan, de már talpon volt. – Ha te nem vagy, mind meghalunk.

Remus nem nézett rá, inkább feszülten szuggerálta az ágy melletti komódra pakolt poros gyertyacsonkot.

Hirtelen feltárult az ajtó. James pálcát rántott, de csak az ásítozó Gwendolyn lépett be rajta.

- Nem tudtam kinyitni az ajtót. – Mivel majdnem mindenki kérdőn bámult rá, folytatta. – Én szórtam rá záróbűbájokat, azokat feloldottam, de úgy tűnik, magától lezárult.

- De akkor miért nyílt ki, amikor jöttünk? – kérdezte Almira. Valahol találhatott egy fésűt, éppen a haját rendezgette.

- Ti nem hallottátok azokat a furcsa zajokat, amikor felsiettünk a teraszra? – nézett végig Lily a társaságon. – Szerintem akkor oldódtak fel a záróbűbájok, az ajtó pedig magától kinyílt.

- Vagy az is lehet, hogy valaki bentről kinyitotta – vetette fel Peter.

Sirius a szekrénynek támaszkodott, és megrázta a fejét.