Ahol véget ér az út {Befejezett}

7.rész:

A szombati napot pont úgy töltöttem mint minden korombeli, lazán élő tinédzser. Egész nap az ágyban feküdtem, nem törve magam az átöltözéssel, pizsamában, jókora adag csokival körülvéve, élveztem az édes semmittevést. Újra néztem az örök kedvenc filmjeimet és magasról tettem Joseph kérésére miszerint a kijelölt matek példákat oldjam meg gyakorlás képen egy külön lapra a hétvégén és hétfőn adjam oda neki. Franc fog hétvégén tanulni! Az a stréber, élettelen kis kockáknak való. Én inkább átalszom a napot aztán bulizok egy jót a LYUKban. 

A napom dél környékén kezdődött ugyanis a péntek esti buli utáni másnaposság miatt képtelen voltam 12-nél előbb kimászni az ágyból. Amint ez megtörtént letámolyogtam a földszintre, oly annyira pocsékul voltam hogy még apu idegesítéséhez sem volt erőm így tőlem szokatlan módon normál tempóban sétáltam le lépcsőkön. Oda lenn a megszokott családi kép fogadott. Apu a kanapén ült, ölében laptopjával melyen sebesen pötyögött valamit időnként bele-bele lesve a foci meccsbe mely a tv-ben ment. Anyu pedig a konyha és az étkező között ingázott tányérokkal, poharakkal és evőeszközökkel a kezében közben időnként oda szólva valamit apunak aki reakcióként csak hümmögött szavaira. Biztos vagyok abban hogy semmit nem fogott fel anyu szavaiból, anyu akár azt is közölhette volna hogy elköltözik a kontinensről, arra is csak ennyit felelt volna. 

Netes világból csak érkezésem szakította ki melyet fogalmam sincs miképp szúrt ki hisz halkabban nem is jöhettem volna de mikor meglátott a lépcső alján kedvesen, semmi szemrehányással a hangjában üdvözölt ezzel engem teljesen letaglózva. Az esetek 99%-ban, mikor egy átmúlatott éjszaka után, másnaposan, dél és 2 között lecsoszogok valami ehetőért egy előre megírt monológgal köszöntenek nem pedig kedves szavakkal. Már akkor éreztem hogy valami nincs rendben az őseim körül de olyannyira szarul voltam hogy nem tudott érdekelni különös viselkedésüknek oka. 

Beérve a konyhába, anyu azonnal felhagyott a répa hámozásával és együtt érző mosollyal az arcán felém nyújtott egy fehér kis bogyót egy pohár vízzel együtt melyeket gondolkodás nélkül elfogadtam tőle. Gyorsan gyomromba küldtem a gyógyszert majd magamhoz véve a kikészített pirítóst és teát vissza másztam a kuckómba elő sem mászva onnan 5 óra környékéig mikor hasam ismét jelezést küldött táplálék igényéről. 

Már valamivel jobb közérzettel, normális ruhában ám továbbra is kócos, holt sápadt arccal hagytam el zugomat és a lépcsőhöz érkezve már készültem teljes sebességgel lerobogni rajta viszont egy érdekes mondat foszlány mely anyutól származott megállított a mozdulatsor közepén. 

- Lehetetlen, nem lesz elég! Nem tudjuk kifizetni és a hónap végén lejár a határidő! – panaszolta anyu elhaló hangon. Valami nagy zűr van….

- Tudom, drágám de mi lenne ha mégis fontolóra vennénk Parker ajánlatát… - szólalt fel ezúttal apu bizonytalan hangja de anyu azonnal, hevesen letorkolta 

- Soha! Caroline-t ebbe nem keverjük bele! – mi van velem? Az már régen rossz ha szóba jön a nevem..

- Hát, persze! Teljesen igazad van! Nem is értem mit gondoltam… - apu szavait rideg csend követett, a feszültséget még ide fenn is éreztem. Te jó ég, mibe keveredtek a szüleim? – ne aggódj, édesem. Megoldjuk valahogy. Egyszer vége lesz ennek az egésznek és ismét békében élhetünk – mondta nyugodttan, selymes hangon. 

- Igen, tudom de én Caroline miatt aggódom. Nem akarom hogy végül ő bűnhődjön a mi meggondolatlanságunk miatt – nyögte ki anyu akadozva, szinte sírva. Oh istenem, nagyobb a gond mint gondoltam. Mik folynak itt a hátam mögött? Milyen meggondolatlanságról beszél anyu? Mi miatt kellene nekem bűnhődnöm?  

A titokzatos dialógus után még sokáig hallgatóztam de már másra terelődött a szó, nem került többet szóba ez a téma így lassan felkeltem a koszos szőnyegről melyen eddig ücsörögtem és bár mindezek után már nem volt kedvem aput bosszantani, mégis, hogy ne legyen furcsa, hangos dobogással lerohantam a lépcsőn. 

Apu arcán azonnal mosoly jelenet meg, anyu kedve szintúgy felderült és mintha csak olvasott volna gondolataimban, a konyhába sietett összedobni valami ehetőt számomra.  Figyeltem a viselkedésüket, vártam az előbb lefolytatott rideg beszélgetés utó reakcióit de a szüleim kemény diónak bizonyultak. Soha nem gondoltam volna hogy az őseim ilyen tehetséges színészek. Pont olyan viselkedést tanúsítottak mintha az előbb nem valami borzalmas dologról beszélgettek volna aminek ráadásul hozzám is köze van. Bár ez a hirtelen jött kedvesség – nem mintha eddig rosszul bántak volna velem – még mindig furcsa számomra de lehet csak én gondolom túl a dolgokat és a kettő nem függ össze. Ahj, a pokolba is. Nekem ez túl sok egyszerre, túl kusza és túl sok a hiányzó darabka. Nem értek az égvilágon semmit.