Ahol véget ér az út {Befejezett}

21.rész:

Sziasztok! 

Bocsánat a csúszásért de eléggé felpörögtek körülöttem a dolgok és hirtelen azon kaptam magamat hogy nincs időm írni. Nagyon sajnálom, igyekszem hogy ilyen többet ne forduljon elő! 

Szavait hallva arcom azonnal lángolni kezdett amit győztem takargatni Joseph elől aki viszont meg se próbált leplezni mennyire élvezi hogy zavarba hozott és elégedetten felnevetett. Miközben azon fáradoztam hogy pirulásom jeleit mielőbb eltűntessem arcomról, agytekervényeim azon kattogtak hogy Joseph-nek már másodszorra sikerül zavarba hozni mindössze 3 hét különbséggel. Ez szürreálisnak tűnik ha úgy nézzük, évek óta senkinek se sikerült ilyen teljesítményt produkálni nemhogy kétszer de még egyszer se. Van valami ebben a fiúban, valami ami miatt képtelen vagyok megjátszani magam és a régi, eddig sikeresen elnyomott énem újra és újra megkísérel felszínre törni egészen addig míg be nem adom neki a derekam. Bár az esetek többségében – amilyen ez is – nem is jelzi előre szándékát, egyszerűen csak leigáz. Ez ellen haladéktalanul tennem kell vagy legalábbis kiderítenem Joseph hogy képes ennyire összezavarni az érzelmeit már a puszta jelenlétével, nem is beszélve azokról a pillanatokról mikor felfedi előttem mosolyát az én agyam pedig egyszerűen beadja a kulcsot.

- Fejezd be a röhögést különben ledugom a kezedet a torkodon – erőltettem magamra ismét az érzékelten maszkomat remélve hogy Joseph hamar túllendül ezen a kis „botlásomon" és nem fog tovább rugózni a témán. Viszont a fenyegetésem nem aratott osztatlan sikert, ugyan a nevetést befejezte de arcán valahogy nem véltem felfedezni a rémültség jeleit. Valami azt súgta hogy ezzel a kis incidenssel sikeresen leromboltam a „rossz kislány" imidzsemet a szemében és mondhatok akármit, már nem fog tőlem ugyanúgy rettegni mint ez idáig. – egyébként, mi volt a kérdés?

- Hogy miért itt aludtál? Kidobtak a házból? – kérdezte őszinte érdeklődéssel hangjában amiben mintha egy hangyányi aggodalmait is felfedeztem volna de betudtam annak hogy még korán van és szürke állományom nem működik kifogástalanul. Mégis miért aggódna értem Joseph Alexander Bronghton? Már önmagában a feltételezés röhejes. – Csak azért mert nincs szesz szagod és nem tűnsz másnaposnak se így arra következtetek hogy nem buliban voltál, vagy rosszul gondolom?

- Nem, a következtetéseid helyesek – feleltem enyhe gúnnyal mire a másik fél menetrend szerűen szemet forgatott amin akaratlanul is elmosolyodtam ám ajkaimról azonnal lefagyott a vigyor mikor rádöbbentem: mostanában szinte már csak azért húzom Joseph agyát hogy lássam szemet forgatni. Mégis mi a szar ütött belém? Az otthoni dráma kezd teljesen az agyamra menni.

- Akkor elárulod miért éjszakáztál ide kinn? – tette fel ismét első kérdését kissé átfogalmazva és sokkal lágyabb hangon mire a szívem egy hatalmasat dobbant amit nem tudtam mire vélni de nem is szenteltem neki több figyelmet. Ráérek vele később foglalkozni, először ezt az akadályt kell elhárítanom. Alsó ajkamba harapva tépelődtem hogy elmondjam e az igazságot neki vagy hazudjak valami hihetőt esetleg rébuszokat alkalmazva döntsek a jó öreg félebeszélés mellett. Aztán azon kezdtem kattogni hogy egyáltalán miért is gondolkozok ilyeneken hiszen régen hasonló esetekben simán rávágtam volna egy „semmi közöd hozzá"-t aztán faképnél hagytam volna az illetőt most mégis úgy éreztem, Joseph-el ezt nem tudnám megtenni. Nem akartam neki fájdalmat okozni. És ez kurvára megrémisztett. Mikor lett számomra Joseph több mint egy nyomi akit a nyakamba sóztak? Lázasan kezdtem kutakodni memóriámba, vissza pörgettem magamba az elmúlt heteket de szinte csak sötétség fogadott, néhány apróbb foszlányt leszámítva az egész múlt hónap kiesett. Mégis mit művelt velem ez a srác?! – Caroline – szólított meg bársonyos hangon a fiú mire vonakodva felé fordultam és belebámultam hatalmas tenger kék íriszeibe. – Tudom hogy nem ápolunk baráti viszonyt de látom hogy valami nyomja a lelkedet és szeretnék segíteni. Elárulod mi bánt vagy ne faggatózzak? Ha szeretnéd hogy békén hagyjalak csak mond és nem zargatlak tovább ezzel a témával – szeretetteljes szavai megtették a hatásukat. A tegnapi nap eseményei, az elnyomott indulatok és fájdalom kitört belőlem. Nem bírtam tovább fenn tartani az álcámat, könnyeim patakokban kezdtek folyni az arcomon elmaszatolva ezzel a „vacsorára" készített sminkemet. Joseph azonnal a karjaiba vont és az ölébe emelve kezdte simogatni a hátamat közben nyugtató szavakat duruzsolva a fülembe. Olyan furcsa érzés volt ilyen közel és intim helyzetben lenni vele de semmiképpen se rossz. Biztonságban éreztem magamat. Karjai védőfalként szolgáltak a világ ellen és egy pár pillanatig még én magam is elhittem hogy nem bánthat senki míg ő mellettem van. Gondolataim egyszerre rémisztettek meg és zavartak össze de nem tudtam vele foglalkozni. Nem érdekelt semmi, egyszerűen csak élvezni akartam azt a békét amit Joseph közelsége nyújtott míg tart ugyanis az elmúlt napokban aligha volt részem hasonlóban.

A nyugodt pillanatba mint villámcsapás hasított bele a felismerésem miszerint én éppen Joseph Alexander Bronghton ölében ülve sírok miközben ő védelmezően átkarol engem. Csordogáló könnyeim és hüppögésem azonnal abba maradt mintha csak megállították volna és fejemet azonnal leemeltem Joseph mellkasáról mely idő közben valahogy oda került. A fiú valószínűleg észrevette rajtam a változást és sejthette mire készülök ám ahelyett hogy kilökött volna öléből ahogy elvárható lett volna a múltra való tekintettel, inkább közelebb húzott magához és folytatta hátam cirógatását mintha ez olyan természetes lenne köztünk. Pedig mindketten tudtuk hogy amit művelünk minden csak nem természetes.

- Joseph – kezdtem suttogva de közben én magam se tudtam mit akarok mondani. A fiú viselkedése teljesen összezavart és fejembe teljes ellentmondás alakult ki. Egy részem ki akart ugrani Joseph öléből és jó messze elrohanni míg a másik a világért se távolodott volna el tőle. Fogalmam se volt melyikre hallgassak vagy hogy testem miért produkálja ezeket a tüneteket az Ő közelében. Az „sz" betűs szóra pedig gondolni se akartam mert oly annyira távol állt tőlem mint az atomfizika.

- Ssshh – csitított a kis herceg – ne gondolkozz, csak engedd el magad – és pontosan így tettem. Fejemet ismét mellkasára hajtottam és szemimet becsukva hagytam hogy ringasson miközben ruhámba lassan beivódott jellegzetes illata. Ha pár hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem hogy egyszer Joseph ölében fogok ülni egy park elrejtett tisztásán az illető képébe röhögök, erre tessék. Ez nem lehet más, csak a sors fintora.