Ahol véget ér az út {Befejezett}

38.rész:

Egy holdfényes éjszaka, romantikus módon a szobám ablakában ültem és figyeltem a végtelen sötét égbolt közepén fénylő szürke korongot. Számtalanszor láttam már hasonló jelenet a nyálas filmekben – annak ellenére is hogy elvből elutasítom az ilyen műfajú alkotásokat – és most hogy én is részese lettem egy ilyen élménynek rá kellett döbbennem hogy a csillagok szentimentális bámulása baromi unalmas tevékenység. Nem értem a nyálas komédiák miért kedvelik annyira.

Ahogy a fénylő pontok összességét figyeltem, lapos pislogások közepette, megint felrémlettek előttem Joseph szavai: „kedvellek, Caroline" és „remélem, meghívsz az esküvődre"

Közel 2 hónap telt el azóta a nap óta hogy Bronghton herceg ezekkel a szavakkal hagyott magamra a tisztás közepén melynek hatására én megtörten rogytam a fűre és kezdtem kínkeserves zokogásba.

Azóta se beszéltem Joseph-el. A kapcsolatunk még a régebbi helyzetnél is rosszabb lett ugyanis akkor még csak nem vettünk tudomást a másikról, most viszont Joseph szabályosan menekül a közelemből. Ha meglát a folyosón közeledni sietősen nyom egy hátraarcot és elsiet az ellenkező irányba ezzel minden alkalommal összetörve kicsit a szívemet. Egy ideig próbáltam a közelébe férkőzni, óvatosan közeledni hozzá, beszélgetést kezdeményezni ám a sokadik kudarcba fulladt kísérlet után beletörődtem a kegyetlen ténybe: elveszettem őt. Valószínűleg örökre.

Utolsó szavai ellenére – melyeket minden bizonnyal gúnyolódásnak szánt – nem küldtem neki meghívót, nem is csináltattam a nevére. Nem akartam hogy végig nézze ahogy kinyögöm a „boldogító" igent Mr.Parkernek továbbá én se bírtam volna elviselni hogy ott ül a templom egyik padjában és figyeli ahogy örök hűséget fogadok isten színe előtt egy olyan embernek akit valójában tiszta szívből gyűlölök. Így hát Joseph Alexander Bronghton nevére nem készült meghívó, ám a város apraja-nagyja részére – minden ellenkezésem ellenére – viszont igen. Mr.Parker minden lélegző és mozgásra képes embert meghívott a szertartásra, gondolom hogy minél több ember előtt henceghessen fiatal feleségével. Utálom!

Szóval ez most a nagy harci helyzet: kevesebb mint 24 óra múlva hozzá megyek egy olyan férfihez akit megvetek miközben az a fiú akihez a szívem húz otthon ücsörög a szobájában és írja a matek háziját. Az élet szar.

Magasröptű eszmefuttatásomat finom kopogás hangja zavarta meg mely az ajtóm mögül érkezett ezzel jelezve hogy hamarosan látogatóm érkezik. Bizonytalanul adtam engedélyt látogatómnak a belépésre közben remélve hogy nem megint anyám tért vissza azzal a kéréssel hogy válasszak 2 szalvéta között: undorítóan giccses vörös vagy undorítóan giccses vörös. Aztán még ő volt megsértődve mikor közöltem vele hogy ez a 2 szín tök egyforma.

Hiába, valamiért nem tudok lelkesedni az esküvőm iránt mely során egy olyan férfi fog mellettem állni az oltárnál akit utálok. Biztos velem van a baj.

- Szia, Lina – üdvözölt anyu bársonyos hangon miután beengedte magát szobámba aztán az ajtót gondosan becsukva mellém sétált és letelepedett az ablakkeret másik felére, pontosan velem szembe – izgulsz a holnapi nap miatt? – naiv kérdését hallva nem bírtam ki hogy ne kezdjek ironikus hahotázásba amit anyu keserű mosollyal az arcán figyelt. Ilyen buta kérdését is csak ő tud feltenni.

- Hozzá kell mennem egy undorító patkányhoz aki évek óta zsarolja a szüleimet. Ez minden lány álma – kiáltottam fel szarkasztikusan minek hatására anyu oda csúszott mellém és együtt érzően megveregette vállamat. Ezt követően halkan felajánlotta ölelést ám én visszautasítottam. Mindennél jobban vágytam most 2 ölelő karra – leginkább egy bizonyos előkelő fiú karjaira – de tudtam, ha most a nyakába vetném magamat nem lennék képes elfojtani a könnyeimet. Márpedig többször nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget.

Anyu keserűen összepréselte ajkait aztán egy mély sóhajt kíséretében kibaktatott szobámból így ismét magamra maradtam kínzó gondolataim forgatagában.

Fátyolos szemekkel tekintettem végig félhomályban úszó szobámba míg szemeim meg nem akadtak a szekrényemre akasztott vállfán lógó habos mennyasszonyi ruhámon. Lassan kihajtogattam lábaimat magam alól és bizonytalan léptekkel megindultam a ruha felé. Remegő kezekkel akasztottam le eddigi helyéről – vállfával együtt – aztán a magasba emelve, nehogy alja hozzá érjen a padlóhoz és idő előtt bekoszolódjon oda álltam vele egész alakos tükröm elé.

- Ki vagy te? – kérdeztem sóhajtva tükörképemtől aki bár külsőleg pontos hasonmásom volt de lefolyt sminkjével és fehér giccses ruhában biztos nem lehetett az a Caroline Dean akit én ismertem. Hihetetlen milyen rövid idő alatt képes egy élet a feje tetejére állni. Pár hónappal ezelőtt még amiatt aggodalmaskodtam hogy nehogy lebukjak szüleim előtt szökés közben és hogy év végén átcsússzak kegyelem kettessel minden tantárgyból – mondjuk az utóbbi miatt kevesebb idegszálam pattant el mint az normális lett volna az én koromban.

A nagy szembesítést követően undorodva toltam el testem közeléből a fehér „csodát" és különösen ügyelve arra hogy egy millimétert se érintkezzek vele, vissza akasztottam helyére.

Egy pillanatra átfutott agyamon a gondolat, hogy talán annak a pohár narancslének tartalma mely napok óta árválkodik az éjjeliszekrényemen véletlenül landolhatna a ruha anyagján de mielőtt még pontosabban kidolgozhattam volna, erőszakosan kihessegettem a fejemből. Már csak az hiányozna hogy Mr.Parker anyuék nyakába sózza a tisztítás költségeit.

Váratlanul újabb tompa kopogások hangja ütötte meg a fülemet viszont ez meglepő mód nem az ajtó hanem az ablak irányából érkezett. Éretlenül kaptam oda pillantásom ámde a sötétség miatt semmit nem láttam az üveg túloldalán folyó dolgokról így egy nehéz tárgyat felkapva – amit esernyőm testesített meg – az ablakhoz osontam és résnyire kitárva azt lassan a földre néztem. Egy középmagas férfi alak ácsorgott ablakom alatt és kővel hajigálta üvegtábláimat viszont mikor észrevette a mozgást, azonnal felhagyott a célbadobós játékával. Tehát nem az a célja hogy betörje az ablakomat – vontam le a következtetést nagy bölcsen aztán szemeimet résnyire összehúzva megpróbáltam azonosítani váratlan vendégemet.

Az eddig hold előtt állomásozó felhők végre úgy döntöttek arrébb állnak így ennek hatására nagyban megnőttek a fény viszonyok és a hold sápatag fényében végül sikerült kivennem látogatóam jellegzetes vonásait.

Hatalmas mosoly kúszott ajakimra ahogy tudatosult bennem ki álldogál ablakom alatt és minden elővigyázatosságot sutba dobva, vígan köszöntöttem őt

- Hát a fehér lovadat hol hagytad?