Ahol véget ér az út {Befejezett}

13.rész:

Egymagamban ücsörögtem a rideg cella, kemény, kényelmetlen fém padján. Térdeimen támaszkodva, mereven szuggeráltam a szemközti fal egyik repedését várva hogy a szüleim kimentsenek innen majd egy életre szobafogságra ítéljenek. Idegölő volt itt, némán várakozni azzal a tudattal hogy pár utcával arrébb épp rátörnek a zsaruk a szüleimre és átforgatják a házat drog után kutatva amit persze nem fognak találni hisz nem vagyok olyan hülye hogy a szobámba tároljam az ilyen dolgokat, ott ahol bármikor ráakadhatnak az őseim. De anyuéknak nem kell kézzel fogható bizonyíték, elég a gyanú is ahhoz hogy keményen megbüntessenek. Másra se vágyom mint hogy életem hátralévő részét 4 fal között töltsem ilyen csekély dolog miatt. Idegesen doboltam lábammal a cella kő padlóján egy ütemet felvéve míg az egyik őr, aki a folyosón járkált be nem kiabált hogy ne zajongjak. Első gondolatom az volt hogy csak ezért is tovább folytatom de nem akartam magam még nagyobb zűrbe keverni mint amiben alapból vagyok így folytattam a fal üveges bámulását. Roppant szórakoztató program volt. Később unalmamban a falba karcolt feliratokat kezdtem vizsgálgatni. Volt ott minden amit csak el lehet képzelni. Évszámok, rajzok, halálos fenyegetések melyek az őröknek szóltak, mélyre szántó filozofikus gondolatok sőt még néhány megszáradt vércseppet is felfedeztem. Az utóbbiakat úgy döntöttem inkább nem vizsgálom meg közelebbről. Átfutott a gondolat az agyamon hogy én is tarkítom egy-két karcolással a fal rajz állományát de inkább elvetettem, nem terveztem olyan sokáig itt rohadni hogy nyomot hagyhassak magam után.

Ingerülten dőltem hátra a fém padon, egyik lábamat felhúzva míg a másikat szabadon lóbálva, kezeimet összekulcsolva a mellkasomon pihentettem és jobb lehetőség híján a plafont pásztáztam közben fejembe egymást kergették a képeket ahogy a rendőrök felforgatják a házunkat, anyuék pedig szégyenkezve figyelik a zsaruk munkáját. Lehet éppen azt tervezgetik hogy beadnak egy katona iskolába, remélve hogy ott majd megtanítanak viselkedni. Ahj, utálom az életem.

- Pattanj, bad girl! Szabad vagy – gondolataim kusza hálójából a biztonsági őr hangja zökkentett ki. Azonnal ülésbe tornásztam magam hogy megbizonyosodjak arról, az előbbi jelentet nem csak álmodtam ám mikor felnéztem csak egy nyitott cella ajtó látványa fogadott. Tehát tényleg szabadon engednek, de miért? Máris végeztek volna a házkutatással? Kérdések csak úgy cikáztak a fejembe de akkor, egyik se izgatott túlságosan, inkább kimenekültem az ajtón mielőtt bezáródna előttem.

A folyosóra kiérve egy ismerős hang ütötte meg a fülemet ki éppen egy egyenruhába díszelgő rendőrnek magyarázott. Míg a rendőr a folyosón tartózkodott velem együtt addig az illető a rács túl oldalán toporgott és hevesen bizonygatta ártatlanságát a zsarunak ki ütemesen bólogatva szórakozottan firkálgatott jegyzet füzetében. Arc vonásain tökéletesen látszott hogy egy szavát se hiszi el a fiúnak és biztos hogy ez a cellában raboskodó srácnak is feltűnt viszont ennek ellenére kitartóan fújta magáét.

- Redben, köszönöm de míg nincs kézzel fogható bizonyíték arra hogy ártatlan, benn kell tartanunk – zárta le a beszélgetést hivatalos hangon a zsaru majd tollát zsebre vágva elbaktatott az ellenkező irányba mint én álltam így nem vette észre jelenlétem.

Első gondolatom az volt hogy azonnal lelépek és megszakítok minden kapcsolatot Oliver-el de hirtelen ötlettől vezérelve, a kijárat helyett a cellájához sétáltam. Úgy terveztem hogy majd később „beszélem" meg vele a történteket de mondanom kellett valamit, ami nem várhatott.

- Caroline! – kiáltott fel vidáman ahogy beértem látóterébe és megálltam közvetlenül előtte, csupán a rács választott el minket egymástól viszont ez épp elégnek szolgált hogy ne törjem be az orrát. Az még ráér. – Ugye te hiszel nekem? Nem az én hibám, valamelyik faszszopó felnyomott kiszagolta hogy kiknek adtam cuccot megőrzésre és mindenkit felnyomott – magyarázta kétségbeesetten mire én csak rosszallóan ingattam fejem. Még van képe az arcomba hazudni? Rohadtul félre ismertem ezt a srácot.

- Fogadok hogy a zsaruknak is ugyanezt mondtad! – köptem az arcába ingerülten – tudod mit, dugd fel magadnak – sziszegtem foghegyről majd sarkon fordulva, nem törődve szavaival melyeke utánam kiabált, elégedett mosollyal az arcomon kisétáltam a rendőrség területéről. Boldogságom pont addig tartott míg ki nem értem az épület parkolójába. Ahogy beszívtam a friss, szmoggal kevert tavaszi levegőt hirtelen belém hasított a felismerés: a szüleim otthon várnak és mérget merek rá venni hogy éppen azon gondolkodnak, milyen büntetést szabjanak ki rám.