Ahol véget ér az út {Befejezett}

20.rész:

A talajra érkezve időt se hagytam a szervezetemnek hogy a mászás után oxigénhez jusson, máris futásra kényszerítettem lábaimat és egy újabb falmászást bemutatva kijutottam a kertkapun hogy aztán a következő pillanatban lefékezzek. Ugyanis fogalmam se volt miképp tovább, nem volt kiforrott tervem hogy hova menjek csak annyi, hogy minél távolabb a házunktól. Nem akartam emberek közé menni így a LYUK-at azonnal kihúztam a listáról ezért már csak 2 lehetőségem maradt. Az iskolabusz vagy csak mászkálok a városban és majd csak kikötök valahol. Úgy éreztem, túlságosan kimerült vagyok ahhoz hogy biztonságosan átjussak a roncstelepen ezért jobb lehetőség híján a „b" terv mellett tettem le a vokson és kezeimet a dzsekim zsebébe süllyesztve, elindultam a belváros irányába.

Nem volt konkrét úti célom, találomra kanyarodtam be az utcákba és tekintetemet végig a betonon tartva szeltem az utakat míg végül a parknál kötöttem ki. Hirtelen beugrott a Joseph által mutatott tisztás és úgy éreztem, ennél tökéletesebb hely nincs arra hogy kicsit elmeneküljek a világ elől.

A késői óra következtében a parkban kihaltság uralkodott, a sötét pókháló szerű kövezett ösvényeket, magányosan ácsorgó padokat csupán néhány alig pislákoló lámpa világított meg ezzel nekem is támpontokat adva a vak sötétben. Az egyébként barátságos, zöldellő terület így fekete lepelbe ötöztetve hátborzongatónak hatott és ahogy végig néztem a kivilágítatlan úton melynek vége dermesztő sötétségbe torkollott, elfogott a kétely arra vonatkozóan hogy tovább menjek. De ez a bizonytalanság egy másodperc alatt eltűnt, elég volt csak vissza gondolnom, mi fogadna otthon ha most dobnék egy hátra arcot.

Ezért hát magabiztosan vágtam neki a rideg ismeretlennek, nem engedve magamnak egy tized másodpercnyi kétséget se, közben igyekezve vissza idézni az útvonalat amit Joseph-el tettünk meg pár hete. A baj csak annyi volt hogy napfénybe is nehezemre esett volna oda találni, nemhogy így félhomályban, vacogva és feldúltan. Mindezek ellenére se tágítottam elhatározásomtól és jó pár zsákutcába futó kör után végre ráleltem a hatalmas bozótra ami a tisztást rejtette. A telefonom órája szerint bőven éjfél után jártunk mikor átverekedve magam a bokron, szó szerint bezuhantam a tisztásra közben egy tekintélyes mennyiségű földet és füvet lenyelve. Kellett nekem kiáltoznom esés közben!

Gyorsan talpra ugrott és ruhámat porolgatva besétáltam a zöld terület közepére majd hátra vágódva, elterültem a hideg, kissé érdes pázsiton. Lecsuktam szemeimet és megkíséreltem kiüríteni a fejemet és kényszeríteni szervezetemet hogy csak a madarak halk, dallamos csipogására illetve a tücskök ciripelésének hangjára koncentráljon. Nem tudnám megmondani mennyi ideig feküdtem ott, üres gondolatokkal, csukott szemmel és szerte szét álló végtagokkal de fáradtság végül elsöprő győzelmet aratott a relaxációs gyakorlatom felett és ott, a park közepén, az átfagyott földön fekve, álomba merültem.

- Miért nem lepődök meg azon hogy itt talállak? – az édes álom földről egy már jól ismert hang rántott vissza a rideg valóságba. Abban a pillanatban kurvára utáltam a hang gazdáját amiért felébresztett de mélyen legbelül, egy aprócska jelentéktelen kis részem, vágyott arra hogy minden reggel erre bizonyos hangra ébredjen és az ő arcát lássa meg először. Nagyon gyűlöltem ezt a kis részecskét de be kellett látnom, az elmúlt pár hét alatt, amit a korrepetálások miatt együtt töltöttünk, megismertem Joseph egy olyan oldalát ami nem volt olyan visszataszító mint a kis herceg énje, a hülye választékos beszédével és előkelő viselkedésével. Utálom beismerni, de tetszett amit láttam.

- Dugd fel magadnak – nyöszörögtem álomittasan miközben lassan, nagyokat nyújtózkodva felültem majd szemeimet dörzsölgetve rácsodálkoztam a világra. Az első amit megláttam Joseph kifejezéstelen arca volt és egy palack víz amit éppen belenyomott az arcomba.

- Milyen figyelmes – jegyeztem meg gúnyosan remélve hogy hangomban nem érződik, mennyire jól esett a gesztusa. Szemforgatását látva, szívem egy hatalmasat dobbant és alig tudtam elrejteni a mosolyomat hiszen eszembe jutott hogy megint ugyanott tartunk mint az első magán órán. Én gúnyolódok ő pedig ahelyett hogy vissza szólna csupán szemet forgat.

- Belehalnál egy „köszönömbe"?! – csattant fel élesen mire én elröhögtem magam minek következtében a számban lévő víz egy része távozott az orrom keresztül. Pirulva kaptam az említett testrészemhez hogy ha már semmivé tenni nem tudom legalább eltakarjam Joseph elől ám nem úgy tűnt hogy az előkelő kis herceget akit egész életében az illem szerint neveltek, zavarta volna a kulturálatlan viselkedésem. Abból hogy a pázsiton fetrengve hangosan hahotázott rajtam arra következtettem, jól szórakozik.

- Ja, belehalnék – válaszoltam meg a levegőben logó kérdését a végét már én is elröhögve így még jó pár percig lehetetlené téve számomra az ivást pedig a szervezetem már nagyon igényelte volna. De nem törődtem testem kiszáradásra utaló jeleivel, inkább néztem Joseph-et ahogy a földön kiterülve, mélyeket lélegezve normalizálja a légzését, arcára fagyott vigyorral. Ahogy némán végig mértem a fekete feszülős farmerbe bujtatott lábait, egyszerű szabású fehér pólóját amin egy fekete New York városát ábrázoló minta díszelgett és elmaradhatatlan fekete öltönyszerű ingjét, nem tudtam másra gondolni csak hogy, hiába minden ellenkezés, Joseph igenis jó pasi. És kurva jól áll neki a mosolygás különösen akkor, mikor rajtam nevet.

- Amennyiben végeztél azzal hogy tetőtől-talpig végig mérsz, megválaszolnád kérlek a kérdésemet?