Ahol véget ér az út {Befejezett}

Epilógus:

Sziasztok szeretett olavasóim! <3 Nos, ez a pillanat is elérkezett. A tél első napján felkerül az "Ahol véget ér az út" epilógusa :) Nem fogok nyálas búcsúszöveget írni - ráér majd az írói utószónál - csupán csak két szót melyek jobb híján kifejezik mérhetetlen hálámat: mindent köszönök! <3 

- Joseph, kérdezhetek valamit? – szólaltam meg bártalanul miközben figyeltem, ahogy egy énekes madár leszáll az egyik közeli faágára. Joseph társaságban egy hegyormon feküdtem, felettünk a végtelen égbolt sötétlett rajta milliónyi csillaggal, középen pedig a méltóságteljes holdapóval, ami innen sokkal fényesebbnek tűnt, mint a városból nézve. Kettőnk között ott feküdt összekulcsolt kezünk ami furcsa biztonság érzetet keltett bennem, mintha egy hosszú, kalandos, fárasztó út után most érkeztem volna haza.

- Persze – felelte Joseph rekedtesen, a sötétségtől bár nem láttam, de éreztem hangján hogy mosolyjog, azt pedig reméltem, hogy miattam.

- De ígérd meg, hogy normálisan válaszolsz – kötöttem ki határozottan, nehogy megismétlődjön a múltkori eset ugyanis mikor legutóbb feltettem neki ezt a kérdést elütötte egy semmitmondó válasszal.

- Megígérem – mondta olyan határozottan mint én.

- Miért vállaltad el a korrepetálásomat? – tettem fel neki egyikét azon kérdéseknek melyek már az ismeretségünk eleje óta foglalkoztatnak.

- Jaj, istenem, Caroline – eresztett meg egy fáradt sóhajt – miért olyan fontos ez?

- Mert érdekel. Azt mondat, hogy azért segítettél mert tudsz valamit rólam amit mások nem. Most hogy egy pár vagyunk, nyugodtan elárulhatod mi az a dolog – érveltem, szerintem logikusan mire ő egy-két fájdalmas nyögés közepette ülésbe tornászta magát majd intett, hogy én is tegyek ugyanígy. Engedelmeskedtem parancsának s elhelyezkedtem törökülésben vele szembe. Ott ültünk, egy számomra ismeretlen hegyormon, felettünk húzódott a varázsaltos csillagos ég mely vissza tükröződött Joseph kék íriszeiben így csodálatos csillogást adva neki.

- Ez egy régi történet. Nem tudom pontosan mikor történt, talán mikor kilencedikesek voltunk, de arra tisztán emlékszem, hogy tavasz volt. Már nem tudom mi okból, de a házatok környékén bóklásztam és ösztönösen bekukkantottam az udvarotokban. Te éppen kint voltál és egy alacsony szőke kislánnyal kosaraztál. Nem volt rajtad smink, se fekete cuccok. Egy fehér rövidnadrágot és kék felsőt viseltél, a hajad pedig lófarokba volt kötve. Olyan másnak tűntél akkor. Nyoma se volt annak a bunkó, roccker lánynak akit a suliban láttam. Akkor döbbentem rá, hogy 2 személyiséged van és onnantól célomként tűztem ki, hogy kiderítem mi történt veled és miért vetted fel ezt a szerepet – ahogy szép lassan felvázolta annak a délutánnak képet nekem is felrémlettek az emlékeim. Tudtam melyik napról beszél. Akkor vigyáztam a nénikém kislányára, Olivia-ra és mivel eszembe se jutott hogy bárki megláthat, nem bújtam a szerepem mögé. Azon ritka esetek közé tarozott az a kosarazás mikor nem játszottam meg magamat és hagytam a régi énemet felszínre törni. Erre gondolt Joseph mikor azt mondta, olyan másnak tűntem.

- És ezért vállaltad el a tanításomat? Hogy kiderítsd mi történt velem? – kérdeztem miközben hagytam, hogy összefűzze ujjainkat és ujjpercével simogassa kézfejemet. Apró köröket írt le bőrömön, ami akárcsak minden alkalommal mikor hozzám ér, bizsergést váltott ki belőlem.

- Igen, aztán megismertelek és elbűvöltél – vallotta be szégyenlős mosollyal arcán mire én nem bírtam ki, oda hajoltam arcához és nyomtam egy apró puszit szájára.

- És mikor azt mondtad, hogy a választ ott találom ahol véget ér az út? Azt mire értetted? – folytattam tovább a faggatózást, kihasználva a ritka alkalmat, mikor Joseph normális válaszokat ad.

- Néz körbe! Hát nem épp ott vagyunk, ahol véget ér az út? Alattunk ott a végtelen mélység, felettünk a végtelen égbolt, mögöttünk a múlt, előttünk a titokzatos jövő. És mi itt vagyunk, a mindenség közepén. – lenézett összekulcsolt kezeinkre s gyengéden megszorította – együtt. Ez a válasz. Mert sose kell egyedül harcolnod, mindig van valaki, akire számíthatsz. Néha pont az, akire sose gondolnál.

Vége