Ahol véget ér az út {Befejezett}

30.rész:

A nap már magasan a házak felett járt mikor átléptem a bejárati ajtó küszöbét. A nappali ablakára aggatott függönyön elsuhanó árnyakat véltem felfedezni ebből következőleg tudtam hogy a szüleim szokás szerint otthon dekkolnak, minden bizonnyal rám várva és fejben már a szent beszédüket fogalmazzák.

A küszöbön megtorpanva hirtelen bevillant a menekülés gondolata hisz miért is kéne nekem végig hallgatnom a beszédüket mikor bejuthatnék észrevétlenül is a fürdőszoba ablakon is de rájöttem, nem lehetek ennyire önző a szüleimmel szembe. Aggódnak értem, nem tehetem meg hogy még tovább ilyen állapotba kényszerítsem őket.

Így hát egy mély lélegzetet véve beslattyogtam az előszobába közben magam mögött határozottan becsapva az ajtót ezzel világosan az őseim tudtára adva érkezésemet. Direkt lassított felvételben vettem le a cipőmet időt hagyva a házban tartózkodó emberekben arra hogy drámaian lerohanjanak viszont hiába vártam, a szüleim nem jelentek meg az előszoba ajtóban úgy ahogy eddig. Ekkor már kezdett gyanússá válni a dolog de minden erre született elméletemet az agyam hátsó sarkába száműztem és vonakodva besétáltam a nappaliba ahol a szüleim mellett egy váratlan vendégbe botlottam. Egy olyan személybe akiről reméltem hogy soha nem látom viszont.

- Szépséges Caroline! De örülök hogy viszontláthatlak! – köszöntött nyájasan az úr majd a kanapéról felpattanva elém szökkent és kezemet finoman a tenyerébe fogva egy cuppanós csókot lehelt kézfejemre. Kihasználva az alkalmat hogy Mr.Parker épp nem figyel küldtem egy kérdő és egyben dühös pillantást szüleim felé kik sajnálkozva pislogtak vissza rám a fotelokba ülve. – Gyere, a szüleiddel éppen egy fontos dologról tárgyalunk melyben te is érintett vagy – az engedélyem nélkül megfogta kezemet és óvatosan a kanapéhoz vezetett aztán leültetett maga mellé. Reflexből húzódtam kicsit arrébb mivel a túlzott közelsége frusztrálóan hatott rám amint elhúzódtam, ő követett. Túl feltűnő lett volna újra eljátszani ugyanezt a mozdulatsort így hát soromba beletörődve hátradőltem a kanapén közben igyekeztem kizárni Mr.Parrker csontos, szőrös kezét ami időközben valahogy a combomra vándorolt.

- Miről van szó? – kérdeztem szavaimat a szüleimnek címezve de mielőtt válaszolhattak volna Mr.Parker ragadta magához a szót.

- Az esküvőnkről – felelte lelkesen egy hatalmas mosolyt küldve felém amit ha akartam se tudtam volna viszonozni ugyanis szavai lesokkoltak. Mégis mikor lett ez eldöntve? Nekem az az utolsó információm hogy az én kezemben van a döntés joga. Ha rábólintok a dologra max akkor tervezhetnénk hasonló ceremóniát – bár szó mi szó, nem szeretnék nagy feneket keríteni ennek a dolognak, minél kevesebben tudnak róla annál jobb – de tudtommal még nem adtam választ se neki se a szüleimnek.

- Milyen esküvő?! Még bőven van időnk a határidőig! – emeltem fel hangomat közben bátorításért a szüleimre nézve ám ott csak rémült tekintetek fogadtak. Talán tévedek?

- Igazad van Caroline de mindketten tudjuk hogy a szüleid nem tudják kifizetni nekem a tartozást a jövőhónap végéig – válaszolta tárgyilagos hangon Mr.Parker mire a fotelban gubbasztó rokonaim szégyenkezve bólintottak.

- De...de...de – dadogtam lesújtva megzavarodva hol apura hol anyura nézve csakhogy értelmes választ egyiküktől se kaptam, csupán sajnálkozó pillantásokat. Tehát a világ döntött helyettem, hozzá kell mennem ehhez a féreghez aki évekig zsarolta a szüleimet és most engem is egy érdekházasságba kényszerít. Mégis hogy várhatja ezek után hogy emberként tekintsek rá? Feleségül kell mennem egy nálam legalább 15 évvel idősebb férfihez akit teljes szívemből gyűlölök, előre látom a mézes heteket és a boldog házas éveinket. És a gyerekeket! Jézusom, remélem nem tervez gyereket mert én le nem fekszem vele az biztos!

- Mikor akarjátok végérvényesen tönkretenni az életemet? – kérdeztem lesújtva közben mindenerőmmel azon dolgoztam hogy könnyeimet a könnycsatornámon belül tartsam. Nem adom meg Mr.Parkernek azt az örömöt hogy elsírom magam előtte. Bőven lesz még időm a tudtára adni hogy mennyire utálom ezt az egészet.

- 2 hónap múlva, 14.-én, ez egy Szombati nap – motyogta színtelen hangon anyu majd szipogott egyet – sajnálom – ugrott fel a fotelből és szemeit törölgetve kirohant a szobából apu pedig utána így kettesben hagyva minket a jövendőbeli férjemmel.

- Ne legyél már ilyen negatív! Meglásd, remek életünk lesz. Tengerparti villa, hatalmas színpompás fogadások, csodálatos báli ruhák, mindent megkapsz amit csak szeretnél, elég csak kiejtened a szádon – dörmögte érzéki hangon a fülembe Mr.Parker közben az eddig combomon pihenő kezét feljebb vezette a pólóm alá és ott kezdet kalandozni, vészesen közel a melltartómhoz. Nekem több se kellett, megragadtam csuklóját és kíméletlenül kirántottam a pólóm alól.

- Tudja mit szeretnék?! Szabadságot! Hogy ne kelljen feleségül mennem egy ilyen alakhoz! – üvöltöttem rá magamból kikelve ezt követően felugorva eddig helyemről a szobámba robogtam magára hagyva vőlegényemet. A szobámba érve kulcsra zártam ajtómat majd az ágyamra vetődve fejemet a párnába fúrva végre szabadjára engedem csípős könnyeimet. Nem akartam ezt! Nem akartam feleségül menni ehhez az emberhez! Nem akartam alig 18 évesen megházasodni! De nincs más választásom, mégse kényszeríthetem a szüleimet arra hogy életük végig ennek a balfasznak dolgozzanak. Ebből az emberből még azt is kinézem hogy minimális táplálékot és vizet adna nekik és egy pincében szállásolná el őket. Nem lehet ilyen önző. Meg kell tennem, értük, hogy nekik ne kelljen szenvedni. És ha ennek ez az ára, hogy 2 hónap múlva igent mondok az oltárnál annak a köcsögnek, akkor én büszkén vállalom.