Ahol véget ér az út {Befejezett}

31.rész:

Sziasztok! 

Nem szeretnélek titeket sokáig zavarni, csak annyit mondanék el így az elején hogy közeledünk a történet végéhez. Körülbelül még max egy 10 rész várható, ennél valószínáleg nem több. Gondoltam tájékoztatlak titeket hogy senkit ne érjen meglepetésként :)  Nem is tartalak fel titeket tovább, jöjjön a várt rész 

Éppen az iskola folyosóján sodródtam az árral, szakadt jegyzet füzetemet lazán lóbálva kezembe mikor hirtelen egy kéz ragadta meg bal karomat és egy határozott mozdulattal berántott maga után a szertárba. A hirtelen ért sötétség miatt egy fél másodperc erejéig fogalmam se volt ki lehetett elrablóm – tippem ugyan volt – így önvédelmi célzattal a falhoz löktem támadómat és kezeit teste mellé szorítottam. Mire a mozdulatsor végére értem szemeim is megszokták az új állapotokat ezáltal végre betudtam azonosítani kit is szegeztem a falhoz. Sejtéseim beigazolódtak mikor megláttam Joseph kétségbeesett mégis értetlen ábrázatát ami vigyorgásra késztetett.

- Erről igazán leszokhatnál – vettem oda neki hanyagul mire az ó arcára is vigyor kúszott melyet látva ismét meg kellett jegyeznem magamba hogy rohadtul jól áll neki a vigyorgás.

- Te pedig igazán lehetnél kevésbé erős – kontrázott rá miközben kihúzta bal kezét a szorításomból és fájdalmas arccal megdörzsölte gerince vonalát.

- Nem kéne ilyeneket csinálnom ha nem rángatnál be sötét helyekre – folytattam tovább a gondolatmentet majd egy mély sóhajt megeresztve, keresztbe font karokkal neki dőltem a takarítószereket tároló polcsornak – na, nyögd ki mit akarsz – utasítottam színtelen hangon ám válasz helyett csupán értetlen tekinteteket kaptam beszélgetőpartneremtől.

- Nem értem mire célzol – motyogta zavartan leutánozva az én pózomat csak ő a polc helyett az ajtónak vetetett hátát.

- Merem feltételezni hogy nem a nagy semmiért rángattál be ide – fontam keresztbe karajaimat mellkasom előtt közben kíváncsian méregetve a velem szembe szorongó fiút aki kijelentésemet hallva – nem tudom mi okból –enyhén pírba borult.

- Valóban nem – nyögte ki fél perc némaságot követően – a viselkedésedről szeretnék veled beszélni

- A viselkedésemről?! – kérdeztem vissza fennhangon, remélve hogy ezzel kissé ráijesztek ezzel eltántorítva a további faggatózástól miközben fejben százszor letorkoltam magamat azért mert ilyen pocsékul színészkedem. Ha ő észrevette akkor más is, mégpedig én semmit se akartam kevésbé minthogy napvilágra kerüljön ez az egész ügy. Bár, őszintén szólva, az is tény hogy Joseph remek megfigyelő.

- Igen. Ne is próbáld tagadni – intett le egy laza csuklómozdulattal amikor szólásra nyitottam a számat – Látom hogy valami nyomaszt, nem szeretnél beszélni róla? – figyelmessége mint minden alkalommal ezúttal is melegséggel töltött el továbbá már szinte fizikai fájdalmat okozott elfojtani magamba ölelésének vágyát. Oda akartam bújni hozzá, érezni védelmező karjait ahogy átfonják a testemet, hallani egyenletes szívverését és hangját ahogy nyugtató semmiségeket motyog nekem miközben hatalmas tenyerével hátamat simogatja. Kicsit gyenge akartam lenni, de erre csakis a karjai közt, az ölében ülve voltam képes. Viszont ezt se nem engedhettem meg magamnak, se nem volt rá lehetőségem ugyanis Joseph még csak fel se ajánlotta az ölelést, csupán azt hogy elsírjam neki bánatomat. Egyre biztosabbá váltam abba hogy valójában nem is kedvel, pusztán a jó szíve nem engedte hogy figyelmen kívül hagyja a bánatos pofámat.

- Nem értem miről beszélsz – mondtam kemény, érzelemmentes hangon mialatt vonásaimat megacélozva ismét az igéző szempárjába meredtem – nincs semmi bajom – jelentettem ki határozottan közben azon imádkozva hogy nehogy ránk szakadjon a plafon ekkora hazugság után – és most eressz, nincs időm erre – utasítottam ellentmondás nem tűrően az ajtóhoz lépve ám Joseph nem mozdult, kitartóan állta tekintetemet, szemében a félelem egy apró morzsáját se véltem felfedezni. Akkor döbbentem rá hogy őt már soha többé nem tudom megrémiszteni mivel már látott a leggyengébb pillanatomba és tudja hogy ez nem a valódi énem. Túlságosan ismer engem. Átlát rajtam. És ezt csakis magamnak köszönhetem. Elég volt egy figyelmesebb gesztus és máris minden, amit fáradtságos munkával felépítettem, összedőlt mint egy ócska kártyavár.

- Miért csinálod ezt, Caroline? – tette fel óvatosan, mérhetetlen gyengédséggel kérdését a fiú mire testem magától mozdult irányába, hogy menedéket találjon karjai közt viszont ezúttal nem engedtem felülkerekedni. Talpamat a földhöz ragasztottam majd pár gyors pislogással eltűntettem szemimből a kósza könnycseppeket közben visszanyelve a maradékot melyek most készültek kitörni börtönükből.

- Mégis mit? – kérdeztem kurtán, lekezelő hangnemben ám a kis herceget még ez se tántorította el. Be kellett látnom, hogy rá többé már nem gyakorol hatást a bunkó Caroline. Más fegyvert kell találnom.

- Miért löksz el magadtól?

- Mindkettőnknek így a legjobb – feleltem színtelenül majd óvatosan arrébb tessékelve őt a kilincsre nehezedtem és egy kecses mozdulattal kiléptem mellette az ajtón. Nem bírtam nézni ahogy összetörik miattam.