Na, de Tanár Úr!

9.fejezet

-Szia Kicsim! Hogy-hogy ilyenkor hívsz? - kérdezte anya meglepetten

A hangja hallatán valami elpattant bennem és már nem bírtam tovább. Az érzelmeim utat engedtek maguknak. A könnyeim csak hullottak és hullottak..

-Drágám! Miért sírsz? Mi a baj? Történt valami? - hangjából sugárzott az aggódás és a kétségbeesés

Nagy levegőt vettem és próbáltam magam összekaparni.

-El szeretnék utazni hozzátok egy kis időre Anya...

-Mikor szeretnél jönni?

-Amilyen hamar csak lehet.

-Rendben! Holnap reggel felhívom az igazgatót! Ne menj be reggel az iskolába. Foglalok neked repjegyet és reggel már indulhatsz is!

-Köszönöm Anya! Szeretlek! - mondtam neki hálával teli hangon

-Én is Szeretlek Zoé! Most le kell raknom. Pihenj! Majd én mindent elintézek!

-Köszönöm mégegyszer Anya! Szia!

-Szia szívem!

Anya egyáltalán nem faggatózott. Viszont ha oda érek hozzájuk, biztosan el kell nekik mondanom, hogy mi történt. Annyira elveszettnek érzem magam.
A nap további részében csak ültem az ágyam szélén és néztem ki a fejemből.
A telefonom hirtelen csipogni kezdett, mely azt jelezte, hogy valaki üzenetet küldött nekem. Azt hittem Anya írt, de tévettem...

   Ismeretlen szám:
-Zoé... Kérlek szépen beszéljük meg...

Arcom ismét könnyek áztatták. Szívem darabokban volt. Nem akartam vele beszélni. El akartam felejteni. Nem válaszoltam Teonak. Fogtam és letiltottam a telefonszámát.
Pár perc múlva megint csipogni kezdett a telefonom, viszont ezt már nem Teo írta.

   Anya:
-A géped reggel 7 órakkor indul Londonba. A reptéren várni foglak!

   Én:
-Rendben!

Felkeltem és elindultam összepakolni.
Nem tudtam, hogy még is mennyi időre fogok elmenni, úgyhogy a lehető legtöbb ruhadarabot próbáltam bepakolni a bőröndömbe.
A bepakolás után egyből a fürdőszobába indultam. Engedtem egy jó forró fürdőt, melyben hosszú-hosszú ideig mártóztam. Miután kiszálltam, vissza mentem a szobámba, megtörölköztem, majd felvettem a trikóból és rövidnaciból álló pizsimet. Bemásztam az ágyamba, állítottam ébresztőt és próbáltam aludni.

Ránéztem a telefonomra, de Zoétól semmi válasz nem érkezett. Pedig már tőbb mint 2 órája írtam neki.
Mikor délután nála voltam úgy éreztem, hogy meg tudjuk beszélni a történteket. Láttam Zoén, hogy kezd megenyhülni és megint nyitni felém.
Viszont Camilla mindent elcseszett. Nem hiszem el, hogy képes volt azért felhívni, hogy megkérdezze mit kérek vacsorára. Én hulye meg rohantam haza mint egy idióta, mert azt hittem baj van... Hab a tortán, hogy voltam olyan gyökér, hogy a szakításunk után nem írtam át a telefonomban a nevét.
El nem tudom mondani, hogy mit éreztem, mikor ránéztem Zoé arcára, aki látta a kijelzőmön Cam nevét egy szivecskével. Láttam rajta, hogy belül összetört. Legszívesebben oda mentem volna hozzá és szorosan megöleltem volna, de nem mertem. Láttam rajta, hogy egyedül akar lenni, hogy gondolkoznia kell. Így jobbnak láttam eljönni tőle.

Megnyitottam az üzeneteket és ismét pötyögni akartam Zoénak, de nem tudtam. Hogy miért? Azért mert letiltott. A szívem összeszorult. Bassza meg! Miért fáj ez ennyire? Lehet azért, mert gyerekkorunkban sokat voltunk együtt? Kerestem a válaszokat, de teljesen sikertelenül.
Aztán úgy döntöttem, hogy a mai napra békén hagyom Zoét. Holnap reggel úgy is az első órájuk osztályfőnöki lesz. Majd óra után beszélek vele. Hátha addigra kicsit megnyugszik.

Reggel mikor beléptem az osztályba egyből Zoét kezdtem el kutatni a szemeimmel. Sehol sem találtam.
Hirtelen szomorúság és fájdalom kerített hatalmába, de nem mutathattam ki semmit. Erőt vettem magamon és Tanár üzemmódba kapcsoltam.

-Szép jó reggelt kívánok mindenkinek!  - üdvözöltem a diákokat

-Jó reggelt Tanár Úr -mondták szinte egyszerre

-A mai osztályfőnöki óra témája a közelgő projekt hét le...

Ekkor hangos kopogás szakította félbe a mondandómat. Szívem hatalmasat dobbant. Lehet Zoé érkezett meg késve? Lehet csak elaludt? - gondoltam én kis naív

-Tessék! - vágtam oda határozottan

Nagy csalódottan kellett rájönnöm, hogy az igazgató jött. Értetlenül néztem rá. Elkezdett inteni a kezével, hogy menjek ki hozzá. Fogtam magam, felkeltem a tanári asztaltól és ki mentem.

-Igazgató Úr! Minek köszönhetem a látogatását? - kérdeztem kicsit felhúzott szemöldökkel.

-Azért jöttem, mert nem rég hívott az egyik diákjának az édesanyja. Kérvényezte, hogy a lánya magántanuló lehessen, mert elutazik bizonytalan időre hozzájuk. Vagyis, már a gépen ül. - mondta semleges arckifejezéssel

Ereimben megfagyott a vér. Értetlenül álltam és és reménykedtem, hogy nem Zoéról van szó.

-Hogy hívják ezt a diákot? - kérdeztem tőle kicsit rekedten

-Márton Zoé.

Mikor kimondta a nevét, a mellkasom összeszorult. Életemben nem éreztem ilyen fájdalmat. Mintha kiszakítottak volna belőlem valamit. Próbáltam érzelem mentes arcot vágni.

Hatalmas erőfeszítések árán sikerült annyit kinyögnöm hogy:

-Rendben!

Ekkor az igazgató elmosolyodott és sarkon fordult.
Én meg ott maradtam egyedül a könnyeimmel küszködve, mert tudtam, hogy valami fontosat pont most veszítettem el...

---------------------------------------------------------

Sziasztok! 😁
Meghoztam a kövi fejezetet. Remélem tetszik. Köszönöm Nektek mindent és legyen csodálatosan szép napotok!
A helyesírási hibákért bocsiii ^^