Na, de Tanár Úr!

18. Fejezet

Zoé:

Mindent beborít a sötétség. Hiába szeretnék megszólalni, vagy megmozdulni, egyszerűen nem bírok. Nem tudom mi történt, és azt sem, hogy mióta tart ez az állapot...Egyszerűen nem emlékszem semmire, hiába probálkozom annyira. Sokszor hallok emberi hangokat körülöttem, viszont nem értem amit mondanak. Ismerős hangok, de egyszerűen nem tudok rájönni, hogy kik is lehetnek azok.
Kezdek belefáradni ebbe az állapotba. Teljesen kikészültem. Hiába próbálok bármit is, egyszerűen semmi nem megy... Én ezt már nem bírom...
Éreztem, ahogy a könnyeim végig gördültek az arcomon. Éreztem, hogy valaki megpuszilja a homlokom. Ezután a gépek hangos csipogására lettem figyelmes.

Chris:

Zoé a túloldalon éppen az életéért küzd, én meg itt állok magamba roskadva. Soha nem éreztem még magam ennyire tehetetlennek, mint most.

-Mi történt? -hallok meg hirtelen egy kétségbe esett női hangot.

Odafordultam hozzá, majd Amanda kétségbe esett tekintetével találtam szemben magam.

-Én..Én...Egyszer csak azt láttam, hogy potyognak a könnyei..Próbáltam beszélni hozzá, nyugtatni, de nem tudtam egyszerűen mit csinálni. Ezután csipogni kezdtek a gépek és egy csomó nővér és orvos lepte el a szobát. -alig tudtam elnyögni, mi is történt. Éreztem, ahogy a könnyeim patakként folynak végig az arcomon.

Miközben próbáltuk egymást megnyugtatni az ajtó kinyílt mögöttünk és kisétáltak az orvosok, a nővérekkel együtt.

-A hölgy állapotát sikerült stabilizálnunk, viszont ha a kisasszony hamarosan nem ébred fel, akkor sajnos mi nem tehetünk többet... -mondta az egyik orvos, miközben odalépett hozzánk.

-Ez mit jelent pontosan...? -kérdezte Amanda elcsukló hangon

-Le kell kapcsolnunk a gépekről...

-És semmi más lehetőség nincs?? Én ezt nem akarom elhinni! Mondja, hogy csak viccel! -tört ki magából zokogva Amanda

-Nagyon sajnalom hölgyem..mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez ne következzen be! -mondta az orvos, majd elsétált mellettünk

-Nyugodj meg Amanda! Hidd el, hogy minden rendben lesz!

Mondogattam neki és próbáltam én is elhinni, amit mondok.
Nem szólt semmit, lassan besétált Zoéhoz a szobába, majd leült mellé az ágyhoz és csendben sírt. Próbáltam tartani magam, de egyszerűen túl gyenge vagyok.
Végül odaültem én is az ágy másik oldalához és mindketten csendben figyeltük Zoét.
A napok csak teltek. Megint túl vagyunk egy héten. Egyszerűen semmi változás nincs. Ahogy végzek az iskolában, egyből idejövök.
A mai nap sem történt másként. Suli után egyből a korházba siettem. Mikor bementem a szobába, lefagytam.. Az ágy üres volt és Zoét sehol sem láttam. Amandának is hült helye, pedig ilyenkor mindig itt van. Minden végig futott az agyamban... Csak is a legrosszabbra tudtam gondolni.
Hirtelen kinyílt mögöttem az ajtó és mikor hátrapillantottam legnagyobb meglepetésemre ott ült az a lány előttem egy tolókocsiban, akit a legjobban szeretek. Csak értetlenül nézett rám, kerekedő szemekkel.

-Anya... Ő még is kicsoda? -nézett Amandára, aki mögötte állt

Nem tudtam hirtelen felfogni, hogy mi is történik. Bámultam magam elé, és próbáltam észhez térni.

-Kicsim.. Ő Chris! Az egyik legjobb barátod! -magyarázta Amanda, Zoénak

-Szia, én Chris vagyok! -nyújtottam felé a kezem a lehető legcukibb mosolyom kíséretében

Csak pislogott és pár másodperc múlva hatalmas mosoly kíséretében felém nyújtotta a kezeit. A szívem majd kiugrott a helyéről. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire lehet valakit szeretni.

-Magatokra hagylak kicsit titeket. Ki megyek Tonyért a reptérre. (Az előző fejezetben volt egy minimális változtatás. Ő Zoé édesapja.)

-Rendben, menj nyugodtan Anya!

-Sietünk apáddal! Sziasztok! -nyomott egy puszit Zoé homlokára, majd kisétált

Pár pillanatra néma csend telepedett közénk. Nem tudtam, hogy mit is mondjak.

-Sajnálom, hogy nem emlékszem rád Chris! - törte meg Zoé a csendet

-Ne sajnáld! Az a lényeg,  hogy jól vagy! Az emlékeid meg szépen lassan vissza fognak térni! - mondtam neki

-Egyszerűen minden homályos...tudom, hogy ki vagyok. Anyáékat is felismerem, de olyan mindtha az elmúlt 1 évem teljesen kiesett volna. Mikor felébredtem nagyon megijedtem, hogy hol vagyok... Anya próbálta elmagyarázni a dolgokat, de nem igazán sikerült neki... Te tudod, hogy mi történt aznap? -kérdezte tőlem reménnyel teli hangon

-Autóbaleseted volt... a házatok előtt az egyik autós nem látott téged és nem fékezett.. Miután elütött, csak úgy elhajtott az a rohadék.. Mikor megláttalak, egyből hívtam a mentőket. A telefonban adtak pár utasítást, amit meg kellett csinálnom, amíg oda nem érnek. -éreztem, hogy a testemet elönti a méreg

Zoé csak bámult maga elé és nem szólt semmit. Pár percig így voltunk. Végül oda hajoltam hozzá és szorosan megöleltem. Hangos zokogásba kezdett, majd ő is szorosan magához ölelt. A szívem összeszorúlt.

-Köszönöm Chris! -húzódott el tőlem, majd mélyen a szemembe nézett

-Még is mit köszönsz kedvesem? Nélküled értelmetlenek a napjaim...Annyira fájt így látnom téged, hogy el mondani nem tudom. -bámultam rá megtörten

Valaki kopogott az ajtón, majd mikor az kinyílt, Zoé döbbent, sokkos tekintetét látva oda kaptam a tekintetem. Legszívesebben odamentem volna az ajtóhoz és kilököm rajta...

Zoé:

Döbbenten vettem tudomásul, hogy ki is lép be az ajtón.. egyszerűen nem értem..még is mi a fenét keres ő itt?!
A szemeim Chrisre vándoróltak. Mikor megpillantottam az arcát, tudtam, hogy ezek ketten ismerik egymást....
De vajon honnan??

------------------------------------------------------------

Sziasztok! 🤗
Köszönök Nektek mindent!
Meghoztam a kövi részt. Remélem tetszik.
A helyesírási hibákért előre is bocsáááánat! ^^ 🤗