Na, de Tanár Úr!

10.fejezet

Reggel sikeresen elaludtam, így kapkodnom kellett, hogy oda érjek a repülőtérre. Nagy nehezen, de sikerült.
Az út nagyon gyorsan eltelt. Mire észbekaptam már mentem is a kijárathoz. Viszont ekkor hirtelen valakinek nekiütköztem. Felpillantottam és a lélegzetem is elállt.
Előttem egy sötétbarna hajú srác állt. Gyönyörű mogyoróbarna szemeiből sugárzott az aggodalom. Egy fekete farmernadrág és egy fehér ing volt rajta, mely feszült tökéletes felsőtestén.

-Ne haragudj, hogy neked mentem. -mondta bűnbánóan

-Ugyan, semmi baj! -nyögtem oda félénken.

Ezután tudatosult bennem, hogy magyarul beszél. Ő is meglepődött szerintem, mikor én is magyarul válaszoltam.

-Ezek szerint te is magyar vagy. -mondta, és villantott egy elképesztően cuki mosolyt

-Igen, viszont nekem most mennem kell. Ne haragudj. -mondtam neki, majd megfordultam és indultam is tovább.

Hirtelen egy erős kéz elkapta a kezem, és már sikítani akartam, mikor megpillantottam ismét az előbbi fiút.

-Ne haragudj, hogy csak így hirtelen letámadlak, de úgy érzem ezt muszáj odaadnom. Oh, egyébként Chris vagyok. Örülök, hogy az előbb beléd estem. -mosolygott és egy papirt nyomott a kezembe.

Hirtelen elöntött a pír és azt sem tudtam, hogy merre nézzek. Majd valahogy szemeim az arcára vándoroltak és ekkor észrevettem, hogy Ő is ugyan olyan zavarban van, mint én.

-Én Zoé vagyok. -nyújtottam felé az egyik kezem, hogy kezet fogjunk.

Chris megfogta a kezem és egy hatalmas mosolyt indított felém, amitől bármelyik lány elalélt volna.

Ekkor hirtelen megszólalt a telefonom. Az anyukám hívott. Te jó ég, el is felejtettem, hogy kint vár a repülőtér előtt.

-Ne haragudj Chris, de mostmár tényleg mennem kell. Remélem, azért még találkozunk. -mondtam neki, majd sarkon fordultam és elindultam kifelé

A kijáratnál megpillantottam anyát, aki kicsit idegesen nézelődött. Mikor észrevett hatalmas mosoly jelent meg az arcán. Odarohant hozzám és szorosan magához ölelt.

-Szia kicsim. Úgy hiányoztál! - mondta, majd nyonott egy puszit az arcomra.

-Szia Anya! Te is nagyon hiányoztál nekem! -öleltem szorosabban

-Ülj be a kocsiba kicsim. Indulunk mindjárt, csak még várunk valakit.

-Várunk valakit? Még is kit várunk a reptéren? -néztem rá értetlenül

-Az egyik barátnőm megkért, hogy szedjem fel a fiát, aki most jött haza Magyarországról. Az apjánál volt látogatóban.

-Oh, értem. -mondtam neki, majd beszáltam a kocsi hátsórészébe, mert az anyósülés tele volt pakolva mindenféle papírral

-Szia Amanda! -köszönt egy ismerős hang anyámnak

Odafordultam és a szemeim tányér nagyságúak lettek. Chris állt ott. Hirtelen rám pillantott és arcára meglepettség ült.

-Szia Chris! Gyere ülj be a kocsiba. -köszönt neki anya, majd mindketten beszálltak

-Szeretnélek titeket bemutatni egymásnak. Zoé ő itt Christian. Chris ő itt Zoé, az én drága kislányom. -mosolyodott el, miközben tekintetét az útra szegezte

Chris felém fordult egy hatalmas mosoly kíséretében.

-Szia Zoé! Örülök, hogy ismét találkozunk! -arcán még mindig ott virított az a mérhetetlenül cuki mosoly

-Mi?! Ti ismeritek egymást? -kérdezte anya meglepetten

-Csak most botlottunk egymásba véletlenül a repülőtéren. -próbáltam mentegetőzni

-Értem. -mosolyodott el anya

-Véletlenek már pedig nincsennek. -súgta a fülembe Chris, én pedig vöröslő arccal bámultam magam elé

A kínos csendet anya hangja törte meg.

-Chris, mit szólnál hozzá ha eljönnél hozzánk? Úgy sem voltál még nálunk. Anyukádnak úgy is estig dolgoznia kell. Legalább nem lennél egyedül.

-Rendben! -vágta rá gondolkozás nélkül

Pár perc múlva már a házunknál voltunk. Kiszálltunk mindhárman a kocsiból, majd egyenesen a házba mentünk. Utoljára azt hiszem tavaly nyáron voltam itt. A ház hatalmas volt. Az én szobám az emeleten volt. Egyből oda is vettem az irányt. Ahogy beléptem az ajtón, mintha valamit elvágtak volna. Fogalmam nincs mi történt, de a könnyeim csak úgy folytak. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást. Hirtelen egy erős kéz húzott magához. És próbált megnyugtatni.

-Hey Zoé! Nincs semmi baj, ne sírj! -mondta szomorúan és még szorosabban ölelt.

Fejem a mellkasába fúrtam és próbáltam a könnyeimet elfojtani. Nem tudom mennyi ideig lehettünk így. Mikor kicsit megnyugodtam felnéztem az erős karok tulajdonosára. Chris aggódóan fürkészte könnyektől duzzadt szemeim.

-Szeretnél róla beszélni Zoé? -kérdezte kedvesen

Én csak megráztam a fejem és ismét mellkasába temettem arcom. Chris elkezdte símogatni a fejem. El sem tudom mondani, hogy mennyire jó érzés volt, hogy ő itt van nekem. Tudom, hogy fura, mert még csak most találkoztunk. Nem is ismerem.

-Egyébként illik kopogni, mielőtt bejössz. -vágtam neki oda játékosan, majd felnéztem rá

-Khm.. Kopogtam kedves. Nem is egyszer. Mivel nem válaszoltál, így bejöttem. - nézett rám még mindig aggódó tekintettel

-Sajnálom... Hirtelen az érzéseim eluralkodtak rajtam.. - nyögtem neki alig hallhatóan

-Biztos nem szeretnél róla beszélni? Hátha tudok segíteni..

-Ezt magamban kell lerendeznem.

-Megértem. Viszont tartsd észben, hogy én itt vagyok! Nekem bármit elmondhatsz! Tudom, ez most rohadt bénán hangzott, főleg, hogy nem is ismerjük egymást. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szeretném, ha barátok lennénk... -mondta kicsit szégyenlősen

-Annyira örülök, hogy találkoztam veled. Talán igazad volt, és véletlenek tényleg nincsennek. -néztem mogyoró barna szemeibe, melyekben valami felcsillant...

---------------------------------------------------------
Sziasztok! 😁
Meglepően gyorsan sikerült meghoznom a kövi fejezetet.
Remélem tetszett. :D
Próbálkozom majd minden pénteken felrakni 1 részt!
Legyen szép napotok!! 🤗🤗