December || Minsung

~9~

A könnycseppek sorban törtek utat maguknak, végig égetve folytak le pufi arcomon. Nem tudom leírni azt az érzést, amit érzek jelenleg. Dühös vagyok, mert kevés időt töltök a családommal, egyben magamra is mérges vagyok, hisz nem lehetek ott apukámmal, amikor talán szüksége lehet rám. Szomorú vagyok, mert ki tudja miért történt az ami, lehet egy komolyabb betegség jele, vagy lehet hogy szimplán csak a fáradtság miatt van, de ki tudja? Nem vagyok orvos. És nem utolsó sorban bűntudatom van, mert ki tudja mennyi időt tölthetek még az imádott szüleimmel. Bármi történhet. Egy rossz lépés, mozdulat és akár mindennek vége, én meg nem tudok hazamenni és mindkettőnk munkája miatt kevesebb esélyem van látni őket, ami iszonyatosan fáj.

Ez az a szó, amit kerestem... fájdalom.

A telefont az ágyra dobtam és mindenféle gondolkodás nélkül előkaptam egy pengét a táskámból, felhúztam pólóm ujját és teljes idegből mélyen megvágtam karomat, ami eddig sértetlen volt. Függőlegesen, egészen a csuklómtól a könyökhajlatomig egy mély vágás díszelgett, amiből a meleg, tűzvörös vér folyt. Elmúlt minden fájdalmam egy pillanat erejéig, ameddig meg nem éreztem a sajgó karomat.

Hirtelen dobtam el az éles tárgyat, amint realizáltam mit csináltam. Ezt hívom én eszetlen Jisung-nak, akinek ha elmennek otthonról, minden hülyeséget képes megcsinálni egy csepp gondolkodás nélkül.

Hirtelen ajtónyitódást hallottam a földszint felől, ami miatt pánikba estem és kirohantam a szobából egyenesen a fürdő felé.

-Megjöttem! - mondta Minho kicsit hangosabban.

Magamra zártam a fürdő ajtaját, nehogy be tudjon jönni Minho. Nem akarom, hogy így lásson az, akit mindennél jobban szeretek, csak kár, hogy ez az érzés valószínűleg nem kölcsönös. Megnyitottam a csapot és hideg vizet folyattam a karomra, miközben mélyen a tükörbe néztem. Szemeim kissé duzzadtak és vörösek, ahogy az arcom is piroskás.

-Jisung bent vagy? - hallottam meg kintről Minho hangját, aki pillanatokon belül kopogott is az ajtón. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, lefagyott az agyam, azzal a maradék három agysejtemmel.

-Öhh... Igen mindjárt megyek! - pánikolva néztem körül a fürdőben. Benéztem egy pár szekrénybe, végül a csap alattiban találtam meg, amit kerestem. Kötszer. Gyorsan feltekertem a még mindig vérző karomra, ráhúztam felsőm ujját, hogy ne látszódjon. Megmostam az arcomat, hátha kevésbé lesz megviselt, majd éppenhogy csak elfordítottam a zárban a kulcsot, már a kattanásra Minho szinte betörte az ajtót.

-Jól vagy Jisung? - úgy ugrott a nyakamba Minho, hogy majdnem felborultam. - Miért nem vetted fel a telefont? Többször is hívtalak.

-Bocsi, nem hallottam, hogy csörög a telefonom. - kínosan öleltem vissza Minho-t, lesokkoltam, nem tudtam mit tegyek.

-Na de... - eltolt magától és kihúzott a fürdőből egyenesen a konyha irányába. - Sok mindent hoztam, szóval válassz valamit. Jjajangmyeon, tteokbokki vagy naengmyeon?

-Hmm... legyen tteokbokki. - válaszoltam egy mosolyt erőltetve arcomra.

Leültem az egyik konyhai székre és csöndben figyeltem Minho mindenegyes mozdulatát. Egész életemben el tudnám nézni, nem is értem miért nem séf lett, hisz olyan tehetséges. A dormban mindig ő főz, Felix szokott neki segíteni, mert ő az egyetlen olyan tag Minho mellett, aki talán nem gyújtja fel a konyhát.

Az idő olyan gyorsan repül, amikor el vagyok foglalva valami csodával. Semmi másra nem tudok gondolni. Csak rá. Minden problémám és gondolatom megszűnik létezni. Talán ezt hívják szerelemnek?

Hirtelen telefon csörgésre figyeltem fel. A pulton heverő telefonom szólalt meg. Ki lehet az ilyenkor? Megemeltem a csörgő készüléket és a képernyőre pillantottam. JYP... Ránéztem a falon lévő órára, ami már délután egyet mutatott. Mikor ment el ennyire az idő? Most mit csináljak? Pánikolni kezdtem. Minho egy szót sem szólt, csak intett a fejével, hogy vegyem fel. Vettem egy mély levegőt, de egy nagyon-nagyon mélyet, ami minden egyes porcikámat átjárta, majd szépen lassan felvettem a telefont. Remegő hanggal szóltam bele.

-Szia Jisung, merre vagy? Nem emlékszel mit beszéltünk meg? - amitől megijedek, ha JYP hangja az ideges helyett nyugodt és kellemes, mint egy csöndes gyilkos.

-Sajnálom, hogy elfelejtettem... Most bemehetek. - válaszoltam minden létező erőmet összeszedve.

-10 perced van ideérni. - ezzel letette, én meg zsebre vágtam a telefonom és megcéloztam az előszobát. Miközben a cipőmet húztam Minho kisétált a konyhából és mellém állt.

-Hívjak taxit? - kérdezte, bár szerintem ő maga is érezte, hogy fölöslegesen, hisz mire kimondta ezt az egy mondatot én már az ajtóban álltam.

-Majd jövök. - intettem neki és bevágtam magam után az ajtót. Futásnak eredtem, inkább csúszásnak, majdnem megint köszöntem egyet a talajnak, de most sikerült megtartanom az egyensúlyom. Szinte felszántottam az utcákat, mire végre kiértem a főutcára, innen már nincs messze a JYP. Nem győztem annyiszor bocsánatot kérni, amennyiszer neki mentem valakinek. Már a célegyenesben vagyok, egyetlen egy zebra választ el engem és az épületet egymástól. Már villogott a zöld lámpa, amikor én turbó sebességre kapcsoltam és átbaktattam az úton. Felrohantam a kis lépcsőkön, miközben igyekeztem nem fellökni senkit. Meg se álltam köszönni a recepción, rögtön a liftek felé vettem az irányt. Előttem záródott be az utolsó lift is, ezért a lépcsőkön kívül nem volt nagyon más választásom. A lépcsőház mindig üres, így könnyen lehet haladni, nem kell kerülgetni senkit.

JYP irodája a legfelső emeleten van, azaz a tizediken. Nem sokszor jártam bent nála és ebből nem is szeretnék rendszert csinálni. Örülni fogok már annak is, hogyha nem esek össze, miután felértem.

Mentem is volna rögtön JYP irodájába, amint felértem a tizedik emeletre és befordultam az irodákhoz vezető folyosón, de a recepciós megállított. Két levegővétel között próbáltam kinyögni valami értelmeset, hogy miért is vagyok itt. Bár pontosan én sem tudom a választ erre a kérdésre.

-Engedje be. - szólt ki az irodájából JYP. Lassú léptekkel indultam el a hang irányába. Az ajtó már nyitva állt, ezzel szemben JYP asztala, ami előtt egy üres szék csak rám várva. Bezártam magam mögött az ajtót és helyet foglaltam az üres székben. - Nos Jisung... - kezdett bele mondandójába. - Nem kell ilyen feszültnek lenned, egyszerűen csak kérdezni szeretnék pár dolgot. Nem tettél semmi rosszat, inkább mi aggódunk, hogy mi nem tettünk-e veled valamit, ami miatt ennyire megváltoztál az elmúlt pár napban.

Finom és kedves hangnemben szólt hozzám, mintha tényleg érdekelné, hogy mi van velem. Így lenne?