December || Minsung

~11~

Szépen lassan komótosan battyogtam le a lépcsőkön, miután sikerült valamennyire összeszednem magam. Minho a nappaliban ült és valamit nézett a telefonján, amit rögtön ki is kapcsolt, miután leültem mellé, s egész testével szembefordult velem.

-Akarsz róla beszélni? - kérdezte, mialatt végig szemeimbe nézett.

-Talán. - válaszoltam. Kicsit elgondolkodtam azon, hogyan is kéne megfogalmaznom gondolataimat vagy legalábbis többnyire rendezni őket. - Ugye, tudod, hogy JYP behívott ma, miszerint alulteljesítek az elmúlt pár napban. Ennyi. – igyekeztem minél rövidebbre fogni válaszomat. Minho úgy nézett rám, mint egy kiscica. Nem válaszolt, de valahogy mégis tudtam mire gondol.

-Gyere ide. - felém nyújtotta karjait, amibe előszeretettel bújtam bele, elfogadva az ölelést. Minho meleg teste olyan jó érzést keltett bennem. Fejemet a nyakába fúrtam, még ő finoman simogatta a hátamat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy szemeimbe könnyek gyűltek, amik egymás után törtek maguknak utat. Enyhén rászorítottam Minho pulcsijára, ezzel jelezve, hogy ne engedjen el, mert ha megtenné szilánkokra törne az a kis megmaradt darabokban álló lelkivilágom is. Minho közelebb húzott magához, szinte már az ölében ültem, amit jelen pillanatban egyáltalán nem bántam.

Utálok mások előtt sírni, de Minho valahogy más. Jelenléte biztonságot nyújtó érzést ad. Azt érezteti velem, hogy megbízhatok benne, bármit elmondhatok neki. Egy hely, ahova bármikor menekülhetek, amikor nem vagyok a legjobb passzban. Egy hely, ami megvéd ettől a hatalmas világtól, tele rosszat akaró emberekkel. Egy hely, ami boldoggá tesz és elfeledteti velem minden problémámat.

-Jól van Jisung semmi baj. Egyáltalán nem teljesítesz alul, mindent jól csinálsz. - mély hangja teljesen megnyugtatott. Finoman eltolt magától, majd pufi arcomat kezei közé vette és óvatosan törölte le a könnycseppeket. Forró érintése láthatatlan nyomokat hagyott bőrömön. - Ígérd meg, hogy soha többet nem fogsz cigizni, energiaitallal is csak óvatosan. - szólalt meg, hangja tele aggodalommal, miközben arcom még mindig hatalmas meleg kezei közt pihent.

-Megígérem. - mosolyogtam rá. Tényleg szeretném betartani, ha már nem is magam, de legalább Minho miatt.

Minho lassan elvette kezeit és az előttünk lévő tv irányába fordult.

-Akarsz nézni valamit? - bólintottam, mire már nyúlt is a távirányítóért. A tv a falhoz volt rögzítve, körülötte bútorok voltak tele képekkel és oklevelekkel. Számtalan kiváló versenyeredmény, mind sportban, mind tanulásban. - Tetszenek az oklevelek? - kérdezte hirtelen Minho. Ennyire elbambultam volna? - Rengeteg versenyre vittek a szüleim, néha akaratom ellenére is. - egy halvány mosoly jelent meg arcán. - Azt akarták, hogy egyetemre menjek és orvos legyek, erre most nézz rám. Csak egy kicsit különbözik a két szakma. - nevette el magát.

-Büszkék rád? – ugye ezt nem mondtam ki hangosan?

-Azok. Nagyon is. Azt mondták kövessem az álmom, hiába mást akartak. - sosem láttam még senkit se így beszélni a szüleiről. A szemei szinte csillogtak. Én csak csodálattal figyeltem Minho gyönyörű arcát. - Na de mindegy is. Nézzünk valami horrort. - meg se várta a válaszomat, már kapcsolta is be az első filmet, amin megakadt a szeme. Személy szerint rettentően félek a horror filmektől, Minho meg pont az ellentétem.

Fél órát sem néztünk a filmből, Minho már aludt is, de nem akárhogy... A vállamon. Igen a vállamon. Szívem ezerrel ver, ez már túl sok neki. Ha most jönne egy szervkereskedő szerintem kidobná a szívem a kukába mondván, már használhatatlan. De most komolyan, hogy tud valaki elaludni egy horroron?